Szeretek aludni. Szeretek, mivel szeretek álmodni is. Az álmodás emlékeztet rá, hogy élek.
A múlt éjjel például arról álmodtam, hogy ismét a vasfaluban vagyok, és a hideg és nyirkos bányákban dolgozok. A levegőt megtöltötte a csákányok ütemes kopácsolásának hangja. Spherus Magna kegyes volt hozzánk aznap, és több rakomány vassal tértünk vissza a felszínre. Én egy kiszögellésen álltam, és néztem, ahogy a Szikla Agorik a távolban pókbogarak módjára iszkolnak ide-oda. Egyszer csak megálltak, és mind a falvunk irányába fordultak. Megfordultam, hogy lássam, mit nézhetnek, és akkor láttam eltűnni az első Vas Agorit. Az egyik pillanatban még a csillét ürítette, a következőben nyoma veszett. Néhány pillanat alatt többen és egyre többen kezdtek eltűnni. Tudtam, hogy valami borzalmas dolog történik. Meg kellett állítanom.
Átrohantam a falun, hogy megtaláljam a nőt, akit szerettem. Mikor ráleltem, a karjaimba vettem és erősen magamhoz szorítottam, de egy szempillantás múlva már csak az üres levegőt öleltem.
Segítség. Segítségre volt szükség. Leszaladtam a hegyoldalon a Szikla Agorihoz, és kiáltoztam, hogy segítsenek, de egyikük sem figyelt rám. Sikoltottam, könyörögtem, de mindhiába. Megpróbáltam lesújtani az egyik falusira, csak hogy felfigyeljenek rám. És akkor lenéztem, de nem láttam semmit. Én is eltűntem.
Verejtéktócsában ébredtem. A Skrall Folyótól nem messze telepedtem le. Levetettem a páncélom, és letérdeltem a partra, hogy lemossam magamról a rémálom emlékét. A holdfény megvilágított valami hatalmas dolgot a távolban. Jobban szemügyre véve a Skopio gépet fedeztem fel benne, amit Telluris épített, de most úgy terült el a homokban, mint valami halott állat. A tulajdonosa maga mellette guggolt. Befogtam a Spikitet a szekér elé, s Tellurishoz mentem. Úgy nézett ki, mint aki gyászol.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Tönkretették – felelt a törzstagom. – A Glatorian, ők szabotálták. Most már nem működik.
Én mindig is úgy láttam, a Skopio csak egy nagy idő- és anyagpocséklás. Nem számít, mekkora az ember fegyvere, más mindig képes nagyobbat építeni. Az olyasmi nem győzi le az ellenséget, amit már tíz mérföldről látni. Be kell furakodni közéjük, mint egy tüskés féreg lárvája, beépülni a közösségükbe, és aztán belülről eltörölni őket. A Skopio Telluris támasza volt volt: felfegyverzett, páncélozott mankója, amit a világ felé lóbált.
- Meg tudod javítani? – kérdeztem.
Ő megrázta a fejét. – Nincsenek meg az alkatrészek.
Ránéztem Tellurisra. Talán néhány nap múlva rájönne, hogy értelmetlen siratni a gépét, és kimegy a nap alól. Ám akkorra már senki nem venné a hasznát. Mégis, akármennyire is ingatag, ő a Vastörzs tagja, a kevés életben maradtak egyike, így tartozom neki.
- Talán össze tudjuk szedni, ami kell hozzá – vetettem fel. – Én észak felé tartok. Gyere velem.
Telluris feltekintett rám, aztán a halott Skopio felé intett.- Nem hagyhatom itt.
- Ez nem megy sehova – feleltem. – És amikor visszajövünk, újjáépítjük, nagyobbra és jobbra, mint eddig.
Telluris felállt, és beszállt a kocsimba. Megrántottam a gyeplőt, majd a Spikit megindult északnak. Nem tudtam pontosan, hová is megyünk, de volt róla elképzelésem. Ha a törzsem halála nem baleset volt, akkor merénylet. És ha merénylet, akkor valaki nyilván hasznot húzott belőle. Akárki is ez a valaki, minden egyes halott Vas Agoriért fizetni fog.
A tetthelyre nem térhettem vissza, mivel Bota Magna százezer évvel ezelőtt leszakadt, és nemigen jött vissza. Csak annyit tehettem, hogy északra megyek, és reménykedek, hogy megtudok valamit, remélhetőleg még mielőtt a fejem fölött viaskodó robotok azt a keveset is lerombolják, ami még maradt Bota Magnából.
Néhány órája úton voltunk, amikor a Spikit hirtelen felágaskodott, és mindkét fejét ijedten felhúzta. Telluris leugrott a kocsiról. Rámutatott valamire, kiáltott, de már én is láttam, mi volt ott: egy hosszú, szürke kígyó tekeredett fel előttünk, melynek kék szemei őrülettel voltak megtelve.
- Öld meg! – mondtam Tellurisnak.
A törzstagom megragadott egy kést a szekérből, és óvatosan megközelítette a kígyót. Valamiféle vipera volt, szélsőségesen mérgező, és élve nem volt belőle hasznunk. Holtan legalább lehet belőle vacsora. Telluris felemelte a pengét, és már arra készült, hogy lesújtson vele, amikor a kígyó felágaskodott, mintha lecsapni készülne, ám támadás helyett megszólalt.
- Rajta csak – mondta. – Ölj meg. Már amúgy sem bírom tovább.
Telluris felém nézett, mert nem tudta, megőrült-e. Én bólintva tudattam vele, hogy én is hallottam. Eszembe jutott egy vad mese, amit néhány Szikla Agoritól hallottam. Roxtusból menekültek, miután vereséget szenvedtek a többi falutól, és azt állították, hogy egy Metus nevű Jég Agorit kígyóvá változtattak. Nekem úgy hangzott, mintha túl sok rothadt Thornaxot ettek volna, de most… Nos, rengeteg fura dolog van Bara Magna sivatagában, de a beszélő kígyók nem tartoznak közéjük.
- Te vagy… Metus? – kérdeztem a kígyótól.
Sziszegve válaszolt.
- Azt mondták, bosszút esküdtél azért, ami történt veled – mondtam. – Ezek szerint feladtad, vagy nem?
- Még mindig bosszúra vágyok – felelt Metus. – Az nem állít meg, hogy ezzé a szörnnyé váltam, az se állítana meg, ha rovar lennék, megtalálnám az utat, hogyha… Abbahagyta.
Én vártam. Ő nem folytatta, ezért megkérdeztem: - Hacsak mi?
A kígyó átsiklott a homokon, és jegesen kék szemeiben esedező tekintettel nézett fel rám.
- Ha tudnék álmodni – suttogta az állat.
Hirtelen a sivatagban mintha minden elcsöndesedett volna, és az egyetlen, amit hallottam, a saját hangom volt:
- Megint kezdődik.