Strakk hátrafordította fejét. Iconox már messze eltűnt a láthatár mögött. Megálljt parancsolt a cserkészének.
- Ez megfelel – mondta. – Már megállhatunk.
Gresh meglepetten nézett Strakkra.
- Te meg miről beszélsz?
- Szerinted miről? – felelt Strakk. – Csak nem hitted, hogy ezt a rengeteg cuccot tényleg el fogjuk hordani egész a Feketetüskékig? Ha bevetted a kis mesémet a Csontvadászokkal való harcról, akkor jobb, ha ezentúl kevesebbet maradsz a napon.
- De hisz ez a küldetésünk – így Gresh.
Strakk horkantott.
- Rendben. A terv a következő: az Agorik leszállnak a kocsiról, mi meg fogjuk az Exsidiant, és elrejtjük. Aztán apró darabokra szedjük a kocsit. Majd azt mondjuk a falusiaknak, hogy Csontvadászok támadták ránk, és kifosztottak.
Mindkét Agori egymásra nézett. Tarduk a fejét rázta, jelezvén, hogy ő sem érti igazán, mi folyik itt.
- És akkor?
- Eltelik pár hét, visszajövünk ide, és kiássuk a kincset. – Strakk mosolyra fakadt. – Akkor mindenki megkapja a részét, és elindul saját útján. Senki sem sérül meg.
- Kivéve Iconox lakóit. Vulcanus nem feledkezik meg egykönnyen egy ilyen tartozásról – mondta Gresh, miután kilövőjét Strakkra szegezte, eléggé félénken. – Nos, nekem más tervem van. Mostantól kezdve te mész az élen. Ha megpróbálsz megszökni, higgy nekem, nem jutsz messze.
- Meghülyültél, vagy mi? – morgott Strakk. – Valóságos vagyon van a kezünkben!
Gresh a fegyverével mutatta az utat.
- Előre. Elintézendő munkánk van. Helyesen fokunk cselekedni.
Strakk hitetlenkedve nézett Greshre, de aztán meglódította a cserkészét, és az élre ment, azt dörmögve:
- Annyi Glatorian van ezen a világon, és pont azt fogom ki, aki „helyesen akar cselekedni”.
Greshnek nem sok minden járt a fejében, ahogy Strakkot nézte, végül Tardukhoz fordult.
- Szóval mit gondolsz? Mi várhat ott ránk? Nem szeretem a meglepetéseket.
- Minden, amit nem akarsz látni – válaszolt Tarduk. – Viszonylag békés hely volt, de aztán a Vorox elszaporodott az Árulás Dűnéi közt, és a homoki denevérek, buckakígyók, de még az óriás barlangi skorpiók is északra menekültek. Rengetegen tanyáznak már a Feketetüskékben.
- Van náluk rosszabb is, amibe belefuthatunk – szólt közbe Kirbold. – Voltatok már a Homok-tengernél?
Gresh megrázta a fejét. Ez a bizonyos „tenger” délre feküdt Vulcanus falvától. Hagyományos sivatagnak tűnt, ám javarészt nedves sár alkotta, amely bárkit elnyel. A szerencsének és ügyességnek csak ritkán vették hasznát, és akiknek mindkettőből hiányuk volt, azok már a mélyén nyugszanak.
- Errefelé van pár hasonló hely – mondta Kirbold. – Nem sok, de éppoly rosszak, ha nem rosszabbak. Képzeljétek csak el, ahogy mentek a sivatagban, a magatok dolgával törődve, aztán egyszer csak…
- Hallottad, Strakk? – kérdezte Gresh.
- Sosem akarnák lemaradni egy ilyen kaliberű hírről – mondta a jég Glatorian. – Nagy privilégium, hogy az élen utazhatok.
- Tartsd nyitva a szemed – így Gresh. – Az megvéd a bajtól.
- Igen, titeket bizonyára… - Strakk nem leplezte iróniáját. – Csak ki kell várnotok, mikor nyel el engem a sár. Akkor majd megálltok… és elkerülitek a bajt.
A következő másodpercek csöndben teltek el. A messzeségben a Feketetüske-hegység már teljes ördögi pompájában látszott. Már akkor legendák keringtek róla, amikor Bara Magna még egy buja paradicsom volt. A népszerűbbek szerint egyes utazók nem tértek vissza, ha oda vándoroltak. Akik igen, ők megváltoztak. Az ő históriáik sokkal érdekesebbek.
Gresh Kirboldra nézett.
- És te? Te hogy kerültél közénk?