Megtörni a Vulcanusnak tett ígéretet veszélybe sodorná a Glatorian mérkőzések rendszerét, az olyan harcokét, amelyekkel a törzsek nézeteltéréseiket rendezik. Metus azonban már így is-úgy is tönkremegy.
- Rendben – mondta a kiképző. – Megpróbálom elmagyarázni a törzs vezetőinek. Készülj fel, hamarosan indultok.
- Én már el is indultam – mosolygott Strakk. – Készítsd elő a jutalmam – nemsokára átveszem.
Ha szerencséd van, gondolta Metus. És ott, ahová mész, a szerencse nem lesz elég.
* * *
Pár órával napfelkelte után keltek útra. Gresh hamarabb akart indulni, hajnalban, de Strakk ragaszkodott hozzá, hogy annyi Thornax lövedéket és tartalék fegyvert pakoljanak be, amennyit csak lehet. Gresh úgy vélekedett, bölcsebb lenne kevesebb teherrel utazni – az megrövidítené az útjukat a sivatagban.
- Ja… én is ismertem pár olyan fickót, aki kevesebb cuccot hordott – morgott Strakk. – Tényleg rövidebb volt az útjuk… a sírba. Hallgass rám, ifjonc, tudod te, mi teszi a Csontvadászokat híressé? Hogy mindig többen vannak. Képes vagy legyőzni párat közülük, mielőtt ők intéznének el téged? Ha igen, talán – csak talán – túl fogod ezt élni.
- Azt mondod, fel kell velük venni a harcot? – kérdezte Gresh.
- Nem, nem – felelt Strakk. – Azt mondom, el sem kellett volna vállalnunk ezt a melót. De mivel már így a közepében vagyunk, hát csináljuk okosan. Ha egyenesen benyomulunk a területükre, esélyünk se lesz a menekülésre. Épp ezért kell valami, amivel harcolhatunk!
Strakk nem ismerte Gresht olyan jól. Egyszer összefutottak már, amikor a sivatagon keresztül Vulcanus falvába tartottak. Akkor volt egy kis összetűzésük a Csontvadászokkal, de sikerült élve megúszniuk. Strakknak azóta egy pillanatra sem lankadt a figyelme – a Csontvadászok az ilyesmit nem feledik el egykönnyen.
Nem kedvelte igazán Gresht. A fiatal tesarai harcos túl szerény és nemes volt az ő ízlésének. Az egyetlen Glatorian, kivel Strakk jó kapcsolatot ápolt, Malum volt Vulcanusból. Azonban az a hír járja, száműzték őt törzséből egy arénában bekövetkezet incidens miatt, amikor végezni akart az ellenfelével. Strakk számára ez egyértelmű bizonyíték volt arra, hogy Vulcanus lakosai mennyire képtelenek megérteni a Glatorianok életét.
Strakk haladt a konvoj élén. A kétfejű Spikit, amely a kocsit húzta, bambán bámult az előtte elterülő hepehupás útra. A fehér Glatorian remélte, elég élelem van a szekéren. A Spikit erős és szívós állat, jól bírja a szárazságot, de ha éhes, mindent felfal, amit csak lát, beleértve a kocsit és a sofőrjét.
- Úgy hallom, Tarduk – mondta Strakk a gyeplőt szorongató Agorinak –, hogy sokat utazol.
- Így igaz – felelt Tarduk. – Leleteket gyűjtök – régi páncélokat, fegyvereket, tekercseket… a történelem kis darabkáit. Rengeteg időt töltök a romok közt, mindenfélét keresve.
- Hmm, hát ez… izgalmas – vallotta be Strakk. Nahát! Micsoda eszement! tette hozzá magában.
- Mindig is akartam látni a Fekete Dombokat – folytatta Tarduk. – Biztosan dugig vannak kincsekkel!
- Várj csak… te vagy a kalauzunk – mondta Strakk elképedten – És még sosem jártál arra?
- Nem – mondta Tarduk egy mosollyal az arcán.
- Akkor miért…? – Strakknak elakadt a hangja.
- Nem volt sok jelentkező rajta kívül – magyarázott Kirbold. – Hamar belement.
- Csak csínján a beszéddel – mondta halkan Gresh. – A hangotok szétterjed. Nem akarjuk, hogy meghalljanak a Csontvadászok.
- Nagyon derülátó vagy, barátom – így Strakk. – Ha itt vannak – márpedig itt vannak –, akkor már azóta tudnak rólunk, hogy elhagytuk Iconoxot. Csak abban reménykedjünk, nem tudják, mit vittünk magunkkal.
- És mi van, ha tudják? – kérdezte Gresh.
Strakk Gresh Thornax kilövőjére mutatott.
- Akkor majd meglátjuk, hogy bánsz ezzel, ifjonc.