Az émelygés jól ismert hulláma csapott le Vezonra, amint elhomályosult körülötte minden. Most már tényleg muszáj lesz megtudnia, miként irányítsa új hatalmát, már csak azért is, hogy ne legyen hányingere. Nem is értette, hogy a Brutakához hasonló dimenziók közti utazók hogyan voltak képesek megőrizni épeszűségüket… lehet, hogy, akárcsak Vezonnak, Brutakának sem volt annyi veszíteni való esze?
Mindenesetre megérkezett. Itt volt. És ez természetesen megköveteli a kérdést: ezúttal hol van az „itt”? A lényével összenőtt Olmak Kanohi úgy nyitogatta a dimenziókapukat, ahogy a matoránok bontogatják az ajándékokat a Névadás Napján, és képtelenség volt megjósolni, mi lehet a célállomás.
Lenézett. Homok volt a talpa alatt. Mi több, mindenfelé homokot látott. Először azt képzelte, tengerparton áll, de nem volt víz a közelben. A távolban azonban fákra és épületekre lett figyelmes, úgyhogy elindult abba az irányba.
A sivatag, mint kiderült, nem volt nagy. Hamar átváltott egy buja őserdőbe, amely telis-tele volt lényekkel, kik olyas valamit műveltek, amit Vezon mindenáron el szokott kerülni: keményen dolgoztak. Néhányuk egyértelműen le-matorán volt… a többit Vezon nem ismerte fel, habár ők is falulakóknak tűntek. Gyűlölte a falubelieket. Olyan… szorgalmasak.
Az egyik lakó odaszökdécselt hozzá, karjait mellső lábként használva. Feltekintett Vezonra, majd azt mondta mosolyogva:
- Te Mata Nui egy barátja vagy?
Vezon egy bonyolult és nehézkes mutatványt hajtott végre: nem nevetett.
- Hát persze, te kis… akármi is vagy. Az vagyok.
- Akkor egy Toa vagy?
- Hát mi más lennék? – mondta Vezon, igyekezvén "nemesen és hősiesen" mosolyogni.
- Akkor gyerünk – így a helybéli, és el is viharzott. – Elkéstél.
Vezon érdeklődve a nyomába szegült. Ezen a helyen volt egy Mata Nui meg Toa, úgyhogy nyilván hasonlít a hazájára. De mi ez a többi vakarcs? És pontosan hová került?
- Izé, elnézést, falusi – kezdte Vezon.
- Tarduk! – kiáltott az vissza. Vezon felkapta a fejét a figyelmeztetésre, de nem látta nyomát egy szál "tardu"-nak sem. Eltartott egy pillanatig, míg rájött, hogy a "Tarduk" az idegen neve lehet.
- Igen. Na mindegy. Hol vagyok? – mondta Vezon.
Tarduk megállt, és átnézett a válla fölött.
- Óh, te biztosan északról jöttél. Ez Tesara. De most siessünk, kérlek – Gresh és Kongu Toa segítségre várnak.
Gresh? mondta magában Vezon. Mi az a Gresh? De Kongu… őt ismerem.
Miután átverekedték magukat az aljnövényzeten, Vezon megtorpant. Toákat látott – nem is keveset – és egyéb harcosokat, akik nem voltak ismerősek. Valamifajta óriási fémmenedéket építettek. Jaller a tűz fölötti erejével forrasztott össze egy varratot, miközben egy kék páncélt viselő nő sürgette. Nem egy Víz Toája volt, legalábbis Vezon szerint nem – a Víz Toák nem szoktak ilyen rámenősek lenni.
Vezon tudta, hogy nem szabadna belépnie a tisztásra – végtére is nem örvendett nagy népszerűségnek a Toa körében. Ugyanakkor, ha meglátják őt, és rátámadnak, érdekesebbé válhat a helyzet. Már két teljes nap telt el anélkül, hogy valaki meg akarta volna őt ölni, ami kezdte őt roppant nyugtalanná tenni.
Kihúzva magát odamasírozott a munkálkodó Toához. Néhányan feléje biccentettek. Egyvalaki mosolygott. Az egyik Kő Toa még integetett is! Vezon elhatározta, hogy szívből gyűlölni fogja ezt a helyet.
- Tehát ki vagy te egész pontosan? – kérdezte Tarduk.
- A nevem… öö… Vezon Toa – válaszolt, olyan hangosan, hogy minden Toa hallja. – Én vagyok a… az… Anarchia Toája.
Tarduk a homlokát ráncolta.
- Rendben. Értem. Őszintén szólva Jeget vártunk… tudod, elég izzasztó ez a fajta meló.
Vezon körbenézett. Senki sem reagált a nevére… még Jaller sem. Lehetséges volna…? Nem, túlságosan borzalmas, ahhoz, hogy belegondoljon. Egy ekkora tragédia, ekkora kár túltett a felfogóképességén.
Ennek az univerzumnak nincs Vezonja. Soha nem is volt. Máskülönben valaki már bizonyára lőni kezdett volna rá.
- Északon nem vagyunk túl, öö, tájékozottak – mondta Tarduknak. – Mi folyik itt konkrétan?
- Tán nem tudod? – mondta Tarduk. – Nos, azt hiszem, a legjobb lenne, ha elküldenélek Takuához, de szerintem ő ma Roxtusban van. Figyelj, elmagyarázom – a Nagy Lények, Mata Nuin keresztül, mindent rendbe hoztak. Mata Nui aztán északra ment, és pár hónapra rá feltűnt a Toa, a matorán meg a többiek.
- És mi történt Mata Nuival?
Tarduk vállat vont.
- Tahu valami Útvesztő Völgyet emlegetett, és hogy az erő visszaszáll oda, ahova tartozik. Nem emlékszek már pontosan. Tudod, sosem voltam oda a történelemért.
Menetelés dörömbölésének hallatán Vezon megfordult. Egy magas alak, kétségkívül egy Makuta vezényelt egy sor fekete páncélba bújt katonát.
- Korán jöttek – mondta Tarduk. – Amióta megszabadultak Tumától, és a Skrallok a Makuta alárendeltjeivé váltak, az eredményességük megsokszorozódott. Még jó, hogy velünk vannak!
Még egy pár kérdés, és Vezon számára máris tisztává vált minden, illetve majdnem minden. Ebben az univerzumban a Makuták nem lázadtak fel Mata Nui ellen. A Nagy Szellem szabadon, akadálytalanul folytathatta küldetését – akármi is volt az. Miután telesítette, engedte, hogy a Toa és matorán legalább egy része távozzon és a helyiekkel éljen. A Makuták is köztük voltak, akik összezúzták az egyik itteni hadúr vágyait, de a seregét megtartották maguknak.
Vezon eltűnődött, miért is volt szükség egy ilyen boldog, békés, idilli, észvesztően unalmas helyen egy hadseregre, amikor kérdése váratlanul, igen drámai módon válaszra lelt. A távoli dűnék közt egy sereg tűnt föl, amely egyenesen Tesara felé robogott. Néhányukat felismerte – egyéb Skakdit, mint a Pirakákat, Roodakát és a Vortixxait, valamint Miserix Makutát sárkányalakjában. A kétlábú hüllőkön lovagló feketepáncélos harcosok ismeretlenek voltak Vezon számára, de azt azért mégsem hitte, hogy gyümölcsöskosár-futárok lennének.
- Megtámadtak! – kiáltott Tarduk. – Gyorsan, Vezon Toa – eredj, segítsd a Makutát! Használd az erődet. Én idehívom a többieket.
Használjam az erőm. Persze, gondolta Vezon. Az én erőm, hogy eltűnjek innen a francba. Csak arra kéne rájönnöm, hogy kapcsoljam be.
A támadók áttörtek a Skrall harcosok sorain, és szakadatlanul haladtak a falu felé. A Skakdi az élen fáklyákat hajigálva felgyújtotta a dzsungelt.
Most épp jól jönne, ha nyílna egy dimenziókapu… akárhová! mondta magában Vezon. Gyerünk. Gyerünk! Nem akarom, hogy egy olyan világban haljak meg, ahol nem is éltem… ki emlékezne rám akkor?
Ám az Olmak ereje érthetetlen módon nem jelentkezett. Így Vezon nem tehetett mást, csak állt, és figyelte, ahogy az előretörő had feléje közeledett…