Teridax Makuta, ki immáron az egykor Mata Nuihoz tartozó gigantikus robottestben lakott, letekintett a világra, amely alatta elterült. Ameddig csak látott, nem is volt más a vízen kívül – s ha valaki egyszer 40 millió láb magas, elmélkedett Makuta, akkor jó messzire ellát.
Ez a világ az ő számára már unalmas volt. Igaz, hogy a végtelen óceán felszíne alatt a Verem menekültjei küzdöttek az életükért, ám ők olyan lényegtelenek, hogy nem érdemelték meg egy magafajta hatalmasság figyelmét. És ugyan az is igaz, hogy úgy nem képes befolyásolni az életüket, mint azokét, akik a testében éltek – a Toáét, matoránét, stb. –, az új teste elegendő erőt adott neki, hogy ha szükséges, teljesen elpárologtassa az óceánt. Talán, ha a kedve úgy tartja, meg is teszi, mielőtt távozik.
Félreértés ne essék – el fogja hagyni a végtelen víz eme bolygóját. Számos egyéb világ van odakint, tele élettel, melyek csak arra várnak, hogy leigázzák őket. Miért elégedne meg egy, a testén belüli „univerzum” irányításával, ha egy valódi világegyetem urává is válhat, bolygókévá, napokévá és csillagokévá? Ennek a robottestnek meg van az ereje, hogy városokat taroljon le, hegyeket zúzzon össze, Mata Nui mégsem használta ki. Nos, Makuta már nem lesz ilyen balga.
Mindenekelőtt természetesen előkészületeket kell tennie. Szükség lesz a matorán univerzumban kioltani az ellenállás utolsó szikráit is. Bolondság lenne megkockáztatni, hogy valami üzemzavar álljon be a testében, ha netán épp háborút folytat, csak amiért egy kis matorán törzs úgy döntött, többre értékeli a szabadság eszméjét a halál kemény, hideg valóságánál. Amikor elkészül, Makuta jelt ad majd a fölötte lévő vörös csillagnak, és megkezdi az útját.
Eme gondolat egy új, egy még élvezetesebb ötletet szült. Korábban száműzte magából az Élet Maszkját, benne a fogságba esett Mata Nui elméjével. A nagy erejű Kanohi az űrben repült tova, talán hogy elégjen, hogy egy aszteroidával találkozva darabokra törjön… vagy, esetleg, hogy egy másik világban keressen menedéket. Ám bármilyen messze is van tőle, a maszk még mindig az ő testének része, és Makuta tudta, megtalálhatja. Képes lenyomozni akárhol is van, és meghiúsítani Mata Nui minden szabadulási törekvését. A maszk és minden ereje már nem több mint porszem Makuta szemében, és erről tanúbizonyságot is tesz, amikor porrá őrli páncélozott sarka alatt.
Kellemes ábránd volt, ám előbb az igazsággal lesz muszáj számolnia. Egy új Makuta jelenlétét érezte a matorán közt, aminek lehetetlennek kellett volna lennie. Az összes többi Makutát leölték, vagy ő maga, vagy pedig Mata Nui Rendjének ügynökei. Hát, úgy tartotta, teljesen ez sem igaz… Miserix még él, még ha az egykori Makuta vezér nem is tud róla. Ugyanis Teridax öreg ellenfelének tudomása szerint ő már nem volt más, csak egy kétdimenziós falfirka, és mindenki más is ennek látta őt. A régebbi időkben jelentős mennyiségű koncentrációba került volna fenntartani ilyen tökéletesen az illúziót, főleg, ha egy másik Makuta az alanya. Viszont az új testének köszönhetően megerősödött hatalmával nem jelentett számára megterhelést.
A Makuta, akit megérzett, azonban nem Miserix volt. Nem, sokkal ismeretlenebb volt nála… és ugyanakkor kísértetiesen ismerős is. És miután nem lehet egy élő Makuta, sem pedig egy új szülemény, csak egy megoldás lehetett.
Egy másik dimenzióból érkezett. Az ellenségeim egy Makutát vettek fel, hogy ellenem használják. Milyen… vakmerő kezdeményezés. Gondoskodnom kell az illő fogadtatásról.
___

Mazeka és újdonsült Makuta szövetségese a déli földrészek egyik lakatlan területén találta magát. A völgy, amelyben álltak, igazán buja és szép volt, ám Mazeka emlékezett, miféle történetek keringtek erről a helyről. A lágy szellőben lengedező magas fű volt a hely védelmezője. Érzékelik a mozgást, és a betolakodó idegen tárgyak köré tekerednek, majd megfojtják őket. A maradványokat aztán a föld alá húzzák, és a völgy visszaváltozik korábbi, szépséges állapotába.
- Ne mozdult – tanácsolta a mellette ácsorgó fehér páncélba bújt Makutának. Ő Teridax Makuta egyik alternatív univerzum-béli változata volt, egy olyan világból, ahol a Makuták nem tértek rossz útra. Amiért Mazeka beleegyezett, hogy otthagyja régi ellenfelét, Vultrazt, megadták neki a lehetőséget, hogy a dimenzió egyik általa kiválasztott lakójával térhessen haza. Az a világi Teridaxra esett a választása, abban a reményben, hogy ő majd képes lesz előre megjósolni az eredeti tetteit.
- A mi világunkban is vannak ilyenek – mondta az alternatív Teridax. – Tudjuk, hogyan kell velük bánni.
Mazeka figyelte, ahogy sötétség lepi be el a völgyet. Ahová elért, ott a fű elszáradt, és elpusztult.
- Várjunk csak! – mondta a hirtelen gyanakodni kezdő Mazeka. – Te azt mondtad, hogy a világodban a Makuták kitaszították magukból az árnyék minden darabkáját. Akkor hogyan tudod irányítani a sötétséget?
Az alternatív Teridax finom mosolyt mutatott.
- Nem tudom. De elnyelhetem a fényt… és mi hát a sötétség, ha nem a fény hiánya? Most pedig, azt hiszem, valahol máshol van ránk szükség.
Az immár elsötétült ösvényen sétálva, a két társ megkezdte kiútját az ösvényből, küldetésük valódi kezdete felé…
___

Tuyet Toa alig hitte el, mekkora szerencséje van. Az univerzum ezer lényével összefuthatott volna, mégis épp két olyannal találkozott, akik nem emlékeztek rá vagy a tetteire. Ez nagyban megkönnyítette a dolgokat.
Ideiglenes gyöngesége, mely egy nehézségekkel teli utazás eredménye volt, elmúlt. Most két matorán, Kapura és Macku mögött sétált az Archívumban, és a beszélgetésüket hallgatta. Nem tartott soká, míg felfogta a helyzetet. Régi aggályai beigazolódtak. A Makuta valóban fellázadt Mata Nui ellen, és átvette az univerzum fölött a hatalmat. Ha Lhikan meg Nidhiki hallgatott volna rám, mindez sosem történt volna meg… mert egy Makuta sem lett volna már életben, gondolta.
Milyen tisztán emlékezett, miért alakult minden úgy, ahogy. Metru Nui egyik Toája volt régen, évezredekkel ezelőtt. Egy nagy erejű tárgy, a Nui Kő segítségével megpróbált elegendő hatalomra szert tenni, hogy elpusztítsa, amit fenyegetésnek tartott – a Sötét Vadászokat és a Makutákat. Tudta, hogy a többi Toa, például Lhikan, ellenezné tervét, így mindent titokban kellett tartania.
Sajnálatos módon a titokra hamar fény derült. Sötét Vadászok érkeztek Metru Nuiba a Nui Kő nyomában, melyről úgy vélték, nála van. Hogy kiiktassa őket, olyan matorán ölési vádakkal gyanúsította meg őket, amiket ő követett el. Lhikan Toa és Nidhiki Toa elfogták a Sötét Vadászokat, ám később rá kellett jönniük, hogy nővérük volt a merénylő, és ő birtokolta a Követ. Az így kibontakozó csatában a kő darabokra tört, Tuyetet pedig foglyul ejtették.
A Toák a Kolosszeumba zárták be, míg ki nem találták, mihez kezdjenek vele. Egy éjjel egy magát Botarként, Mata Nui Rendje ügynökeként azonosító, aranyszínű alak jelent meg cellájában. Elmondta neki, amire már addigra ő maga is rájött: a Nui Kő darabkái beágyazódtak a testébe, valóságos élő Toa energia-elemmé téve őt. Semmilyen átlagos zárka nem lett volna képes elég időre elzárni őt, addig, ameddig Toák vannak a közelében, akiktől erőt szívhatna. Ám a Rend nem csak egy hatékonyabb fogda találásában volt érdekelt – a Nui Kő titkára voltak kíváncsiak, hogy többet állíthassanak elő.
Ez egy olyan titkos művelet volt, hogy kizárólag a Rend legmagasabb rangú tagjai tudtak róla. Egy bonyolult terv bontakozott ki: Botar Tuyetet egy másik dimenzióba teleportálta, egy olyanba, ahol nem voltak Toák, akik erejét a Nui Kő elszívhatta volna. Hogy titokban tartsák ezt az alacsonyabb rangúak elől, egy második Tuyetet – megint csak egy másik dimenzióból – helyeztek helyette a Verembe. A hasonmást még meg is változtatták úgy, hogy kristályokat ültette testébe, ám nem egy igazi Nui Követ. Ő maradt a Veremben, míg az eredeti Tuyetet lecsukták, és kifaggatták a Kő természetéről.
A Rend 1500 éven át próbálta kipréselni belőle a Kő titkát, de nem értek el sikert. Ő pedig mindvégig a szökését tervezgette. Az egyik őrét manipulálta, és sikerült meggyőznie a saját igazáról (végtére is a Rend is legalább annyira gyűlölte a Sötét Vadászokat és a Makutákat, mint ő). Az őrt végül sikerült átállítania oldalára, és rávette, hogy egy robbanással rendezze meg halálát. A Rend, abban a hitben, hogy a teste bizonyára elporladt, nem is indított nyomozást utána. Közben ő a másik dimenzióból származó technológiát felhasználva megszökött.
Térkép nélkül kétezer évig tartott, hogy visszatérjen saját univerzumába… kétezer, erőt adó Toával hemzsegő idegen világok látogatásával telt évig. Végül hazajutott, és Metru Nui levéltárában kötött ki.
És hogy mi történt a hasonmásával a Veremben? Fogalma sem volt. Gyanította, hogy a Rend tudja, és egy nap, ha majd megunja magát, kikényszeríti belőlük az információt. Ám egyelőre nagyobb feladat áll előtte.
Tuyet nem kételkedett benne, hogy képes lenne megszervezni és sikeresen harcba vinni Teridaxszal szemben egy ellenállást. Ám nem állt szándékában hagyni, hogy Mata Nuié legyen ismét az irányítás. Ezer meg ezer évnyi merengés után megbizonyosodott róla, hogy Mata Nui gyenge volt, máskülönben rég elsöpörte volna a Makutákat. Nem, ennek az univerzumnak inkább egy erős, határozott vezetőre van szüksége, aki nem fél megtenni, amit kell.
Valaki olyanra, mint én, mondta magában. Igen, aki pont olyan, mint én.