Kapura sebesen (magához képest) suhant át Metru Nui árnyain. Úticélja Ga-Metru külterülete, pontosabban az Archívumnak azon része, amely az alatt húzódik. A kunyhója falára vésett jel árulta el neki, hová menjen és még azt is, ki akar vele találkozni, ám a legfontosabb kérdésre nem adott választ: a miértre.
Óvatosan átkémlelt az egyik ház sarkán. A levegő tiszta volt. Az Archívum legtöbb bejárata fölött Rahkshik őrködtek, ám ezt őrizetlenül hagyták. Ugyanis a múzeumóriás olyan részlegébe vezetett, amelyet évtizedekkel ezelőtt veszélyesnek nyilvánítottak, és az óta sem használták. Még akkor is elkerülték, amikor a matorán és a Toa a Makuta hatalomátvételét követő napokban a föld alá menekült.
Átosont az utcán, majd, nagy erőbevetéssel, megemelte a csapóajtót. Olyan élesen nyikorgott, hogy biztosra vette, a város összes Rahkshija meghallotta. Kapura megdermedt. Csak nem a levegőn át sikló, feléje közelgő Rahkshi sípoló hangját hallja? Nem, mindössze Ta-Metru eregette a gőzt. Egy pillanatig várt még, és mivel semmiféle ellenséges erő nem tűnt föl, bebukott az alagútba, és magára zárta a fedelet.
Sötét és nyirkos volt odabenn. A Muaka bűze terjengett enyhén a levegőben. Kapurának eszébe jutott egyik korábbi Archívumbéli látogatása, mely során eltévedt a folyosók útvesztőjében. Majdnem egy szökött kiállítási tárgy gyomrában kötött ki, és csakis Takanuva Toa kellő időben történő megjelenése mentette meg. Azt kívánta, barátja bárcsak más helyet választott volna a találkának… de aztán rájött, egyedül ez a fajta hely felelne meg.
- Elkéstél.
Macku lépett ki a fal egyik fülkéjéből. Kék páncélzatát sár mocskolta be, és enyhén sántított – pár napja sikerült elmenekülnie egy maréknyi Exo-Toától.
- Bocsánat – mondta Kapura. – Biztosra kellett mennem, hogy nem követnek.
- Még pár percig várjunk Hafura – így Macku. Fáradtnak hangzott… nem, ez annál komolyabb, gondolta Kapura. Alig volt képes egyben tartani magát.
- Ma nem dolgozik?
Macku bólintott.
Kapura a homlokát kezdte ráncolni. Minden po-matorán szobrászt munkába állítottak a városszerte felállítandó Makutát ábrázoló szobrok építésére. Ezt a rendeletet nem az új „Nagy Szellem” hozta, hanem Metru Nui új „Turagája” – Ahkmou. Nem, nem volt igazából Turaga – lévén Toa sem volt, ami pedig az előfeltétel lenne –, ám a Makutával való korábbi együttműködésének jutalmául hatalmi pozícióba került a város fölött.
- Rég meg kellett volna ölnünk azt a hitvány árulót – mormogta Macku.
Mindegyik matorán jól emlékezett Ahkmou Mata Nui szigetén elkövetett bűnére, melynek részeként a Makuta sötétsége által fertőzött kodan labdákat árusított. Sokan hallották a Metru Nuihoz kötődő vétkeit is, a Nagy Kataklizma előtti hetekből. Habár az utóbbi egy évben nagyrészt visszahúzódott, senki sem bízott meg benne. Vakama Turaga mégis bizonygatta, nem szabad száműzni őt. „Jobb az ágyad mellett tartanod a végzetviperát, mint szabadon engedned. Úgy legalább tudni fogod, merről fog majd lecsapni rád.”
A csapóajtó ismét nyikorogva kinyílt. Koszos fénycsóva hasított át az Archívum homályát. Macku és Kapura ösztönösen elrejtőztek a fény elmúltáig. Azután meghallották Hafu megnyugtató hangját, ki azt mondta:
- Emlékszik még valaki, miért is akartunk visszajönni ebbe a városba?
Macku felnevetett, noha egyáltalán nem volt min nevetni. Jó érzés volt, hogy ismét e két matorán társaságában lehetett. A felszínen már annyian feladták a harcot. Rahkshi és Exo-Toa volt mindenütt, és az egyetlen Toa, akiket látni lehetett, a Hagah csapat volt, kik látszólag nem vettek tudomást a külvilágról. Amikor kérdőre vonták őket, ők azt hajtogatták, hogy Teridax Makutát legyőzték már, és Metru Nuiban minden rendben van. Mi több, látszott rajtuk, hogy tényleg elhitték ezt a megtévesztést.
- Mi a helyzet? – kérdezte Hafu. – Tudod, hogy azt a jelet csak vészhelyzet esetén szabad használni.
- Ez egy vészhelyzet ám – biztosította Macku. Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy megrajzolta a „segítségkérő” jelet – egy Rahkshi durva karcolatát – a barátai otthonainak közelében. Ahkmou minden illetéktelen művészi tevékenykedést betiltott.
A ga-matorán sarkon perdült, és elindul az Archívum mélyére. Hafu és Kapura követték. Egészen az alsóbb szintekig vezette őket, és úgy haladt, mintha olyan jól ismerné a helyet, akár Ga-Metrut. Kapura teljesen eltévedt már, és gyanította, hogy Hafu is.
- Ide be – suttogta Macku. Integetett társainak, hogy kövessék őt az egyik nagyméretű terembe, mely egykor egy kivételesen aljas Rahi főemlősnek adott otthont. Most azonban már más lakta – egy sebesült Víz Toája feküdt kiterülve a padlón. De nem Gali volt az vagy Gaaki, se senki, akit Kapura felismert volna.
- Ki ez? Honnan jött? – érdeklődött Hafu. Hangját gyanakvás hatotta át. Túl sok Makuta-féle trükköt látott már, hogy bárminek is higgyen első látásra.
- Azt mondja, a neve Tuyet – válaszolt Macku. – És hogy segíteni jött.
Hafu már hallotta ezt a nevet… Lhikan Toával állt valamilyen kapcsolatban, ha jól emlékezett, de nem ismerte a történetet.
- Úgy néz ki, mint aki még magán se tudna segíteni, nemhogy rajtunk.
- Meg… fogsz… lepődni – mondta a Toa nő, felemelve fejét Hafu felé. – Sokan meg fognak. Mondjátok, hol van Lhikan Toa?
- Halott – így kapura. – Makuta megölte.
Hafu gúnyos képet vágott Kapurára. Egyáltalán nem okos dolog csak úgy információt közölni egy idegennel.
- És Nidhiki Toa?
Kapura Hafura nézett, és vállat vont. Aztán visszafordult Tuyethez.
- Halott ő is. Makuta… megette, vagy mi.
- Nézd, jó, hogy itt vagy velünk meg minden – mondta Hafu. – De egyetlen Toa nem oszt nem szoroz. Feltéve, hogy nem rejtegetsz valamiféle szuperfegyvert, ami lemoshatja Makuta hadait Metru Nuiról.
Tuyet felület. Belenyúlt batyujába, és egy kristályt vett elő, körülbelül akkorát, mint az ökle.
- Az igazat megvallva éppen akad nálam.
- És szerinted Makuta ad majd esélyt a használatára? – kérdezte Macku, félig reménykedve, félig szkeptikusan.
- Makuta a Nagy Szellem, igaz? – kérdte Tuyet. – És a Nagy Szellem minden tud mindenkiről az univerzumában… hogy hol vannak, mit csinálnak… csak annyi kell, hogy rájuk gondoljon, nem?
Kapura bólintott.
Tuyet erre mosolyra fakadt.
- Akkor nálam jobb társatok nem is lehetne, kicsikéim. Én meghaltam… és már vagy 2000 éve halott vagyok.