Axonn megszámlálhatatlan sok napon és éjjelen át rohant. Miután Makuta hatalma révén teleportálódott Metru Nuiról, egy hatalmas pusztaságban találta magát. Eleinte semmi nyomát nem lelte az életnek: se matoránnak, se Rahinak, se bárminek. Mindez megváltozott, amikor felhangzottak a sikolyok. Kínok közt gyötrődő kiáltások voltak, melyeket a társa, Brutaka hallatott, habár sehol nem látta őt.
Axonn nekiiramodott, a sikolyok hangját követte. Azóta eltelt… mennyi idő is? Egy hét? Egy hónap? A síkság, melyen szaladt, sohasem akart véget érni, és Brutakát sem sikerült megtalálnia. Különös módon nem érezte magát se éhesnek, se szomjasnak útja során; mindent elfojtott a keresés folytatásának szüksége.
Egy idő után azonban zavarni kezdte valami, mint a tűzlégy zúgása – a táj mindig ugyanolyan maradt. Megesküdött volna, hogy e mellett a sziklaképződmény mellett már elhaladt. Mintha körbe-körbe futkározna. És ami Brutakát illeti – ennyi hét elteltével még ő sem lenne képes életben maradni. A kiáltásainak rég el kellett volna halniuk.
Ekkor egy repedés jelent meg az égen. Nem volt nagy, de fényes ragyogás szűrődött be rajta kívülről. Akárcsak az eddigieknek, ennek sem volt értelme. Axonn-nak épphogy szembeötlött ez, amikor a repedés megnőtt. Majd több hasadás is megjelent: az égen, a földön, mindenhol körülötte.
Ez nem történhet meg, gondolta Axonn. Ez nem lehet igaz. Ez… nem is igaz!
A következő pillanatban Axonn már a tengerparton ült. Az előtte elterülő partvonalat a tenger hullámai nyaldosták, a dzsungel fáit lágy szellő hajlítgatta. Az égen repülő Rahik köröztek, időről időre lebukva, hogy elkapjanak egy-egy halat a vízből. Az iménti kopárságnak semmi jele sem volt már.
Hát még szép, gondolta. Sosem voltam ott. Miután Mata Nui teste megnövelte az erejét, Makuta immár egy Rend tag elmevédelmét is áttörheti. A napokon át tartó rohanás, Brutaka sikolyai… mind csak illúzió volt.
Axonn felállt. Még mindig rajta volt a páncélzata és a maszkja, nála volt a baltája. Eltanakodott, talán a maszkja, amely képes átlátni minden ámításon, volt az egyetlen dolog, ami távol tartotta őt attól, hogy örökké Makuta álomcsapdájának rabja legyen.
Nem tudta biztosan, hol is van, de pillanatnyilag nem is érdekelte. Mindössze az számított, hogy Makuta hol van, és ezt pedig jól tudta. Valahogyan, valamiképp vissza fog jutni Metru Nuira – ás akkor Makuta megfizet a tetteiért, még ha Axonn-nak az életébe is fog kerülni.
___

Távol Axonn szigetétől, Tahu és szedett-vedett csapata saját életük végének lehetőségével állt szemben. Egy állig fegyverzett Exo-Toa osztaggal néztek farkasszemet, melyek készen álltak, hogy foglyul ejtsék vagy kivégezzék őket. Tahu kételkedett benne, hogy a gépeket érdekelte, melyik lehetőséget választják.
Átgondolta az esélyeiket. Lariska, Krahka, Johmak és ő képesek leteríteni négy Exo-Toát, talán nyolcat is, ha tudnak pihenni. Ám úgy még mindig maradna négy, amelyek könnyedén lemészárolhatnák őket. Régebben beletörődött volna egy ilyen helyzetbe, és inkább feláldozta volna magát a harcban. Ám most próbálta az eszét, nem az izmait használni, mivel a Makuta elleni harcban értelmetlen lenne fölösleges áldozatokat hozni.
Megállapodott egy tervnél – úgy tesznek, mintha megadnák magukat, majd mielőtt elérnék Metru Nuit, szökési kísérletet hajtanak végre –, mikor hirtelen megrázkódott a talaj. Először azt hitte, Makuta támadt ismét rájuk. De aztán a rengés fokozódott, és néhány Exo-Toa elvesztette az egyensúlyát. Nem volt már szükségük föltápászkodni: közvetlenül a gépek alatt egy szakadék nyílt, és mind beléhulltak. Tahu odaszaladt a peremhez, de nem látott mást, csak sötétséget. Legalábbis elsőre…
- Testvér! Lennél szíves felhúzni?
Tahu mosolyra fakadt. A hasadék sziklás falán Onua Nuva lógott. Az Exo-Toák nem voltak ilyen szerencsések, nem tudták elkerülni a végtelennek tűnő zuhanást.
A Tűz Toája szilárd talajra segítette a Föld Toáját. Azt mondta, ahogy odabiccentett a szakadék felé:
- Szép munka, mint mindig.
- Igyekszem is formában maradni – így Onua.
- Épp délre készülődtünk, hogy felkutassuk azokat a Rend ügynököket, akikről beszéltél, akik fegyvereket keresnek.
Onua megrázta a fejét.
- Fölösleges. A Rahkshi martalékává váltak, mindenestül.
- Akkor másik irányt választunk – mondta Tahu –, és mozgásban maradunk.
Lariska sétált oda hozzájuk, közben visszadugta hüvelyükbe a tőrjeit.
- Szóval? Egy újabb fényes ötlet? Több Exo-Toa is van ott, ahonnan ezek jöttek.
- És több Rahkshi – értett egyet Tahu.
- Onu-matorán – mosolygott Onua.
- Te meg miről beszélsz? – kérdezte Lariska.
- Az onu-matorán a föld alatt tölti élete javarészét – magyarázott a Föld Toája. – Amikor a felszínre jönnek, a fény eleinte elvakítja őket. A legtöbben elvesztik a látásukat egy időre, míg nem szoknak hozzá az új környezethez. Teridax is ilyen helyzetbe került. Még nincs hozzászokva az új hatalmához, se ahhoz, hogy mindent egyszerre lásson. Más szemeire és füleire van szüksége – ezek a Rahkshi és az Exo-Toa.
- Mit forgatsz a fejedben, és vannak benne robbanások is? – kérdezte Tahu, remélve, hogy a válasz igen.
- Óh, még szép – nyugtatta meg Onua. – A Föld Toája megtanulja, hogy… elnézést a szójátékért… a földhöz tartsa a fülét. Lehet, hogy Makuta óriási erővel bír, de még mindig a régi eljárással készít Rahkshit – féregszerű kraatát csinál, amik aztán harcosokká válnak. És szerintem tudom is, hol jönnek világra azok a kraaták.
- Oda mérünk csapást – mondta Tahu. – Talán ideiglenesen sikerül berekesztenünk a Rahkshi utánpótlását. Kezdetnek jó.
- Távolság? – kérdezte Lariska.
- Odaérünk – így Onua. – Makuta az egyetlen olyan energizált protodermisz-forrást választotta, amelyet Mata Nui Rendjének esze ágában sem volt lekapcsolni – ami a szigetükön, Daxián van. Lerombolta az erődöt, és átvette a sziget fölött az irányítást. Oda kell mennünk.
- Védett? – kérdezte a Sötét Vadász.
- Mintha csak a Nagy Lények kincse lenne – válaszolt Onua. – Hozz eggyel több tőrt.
___

Lewa küldetése egyszerű és áttekinthető volt. Egy életben maradt Rend ügynöktől származó információt felhasználva Artakha szigete felé tartott. Valahogyan meg kell győznie a sziget nagyhatalmú uralkodóját, tegyen többet annál, hogy hátradűl, és páncélzatokat meg fegyvereket gyárt. A harcban volt rá szükség.
Amint a sziget látótávolságba került, máris rájött, hogy elkésett. A partvonalat összetört Rahkshik fedték, és a működők az erőd felé masíroztak. Artakha matoránjai reménytelenül igyekeztek feltartóztatni őket, de veszett ügyért küzdöttek. Az egyetlen remény, ha magát Artakhát menekíti ki, mielőtt Makuta hadai őt is eltipornák.
Lewa éppen arra készült, hogy zuhanórepülésbe menjen át, amikor egy hang szólalt fel a fejében. Ne tedd, mondta. Már túl késő. De van valaki más, aki segíthet rajtatok, ha én elbukom. Menj el hozzá. Vedd rá, hogy mellétek álljon!
- Kiről beszélsz? És hol találhatom meg őt? – kérdezte Lewa.
Még van idő, szólt Artakha hangja. Én elküldelek hozzá. A többi rajtad áll.
A világ forgásba kezdett, és aztán Lewa eltűnt az Artakha fölötti légtérből. Egy sötét barlangban állva találta magát, egy üres kőfallal az orra előtt. Érezte, hogy van mögötte valami, úgy, ahogy a tarkón felkúszó lápi piócát is érezni lehet. Lewa meg akart fordulni, hogy megnézze, mi van ott – de ugyanakkor tudta, esze ágában sincs látni.
Fordulj! Ez a hang is egyedül Lewa elméjében szólalt meg, de hiányzott belőle az Artakha hangjában fellelhető nyugtató biztonságérzet. Ha ugyan lehetséges, hogy egy hangnak szaga legyen, úgy ez a haláltól és rothadástól bűzlött.
- Ki vagy te? Hol vagyok most? – mondta Lewa, mozdulatlanul.
Elérkeztél az utad végéhez… minden útnak a végéhez, Toa. És engem úgy hívnak, Tren Krom.