A Skrall Nővérek vitaülést tartottak. Nem telt el sok idő azóta, hogy véghez vitték az elképzelhetetlent: élve kiengedtek egy Skrall vezért és egy elit katonát a táborukból. Ám egy alku megköttetett: a két arrogáns hím szabadsága egy Angonce nevezetű Nagy Lény hollétéről való értesülésért cserébe.
- Én egy szót nem hiszek a históriájukból – suttogta az egyik Skrall nő. – Miért maradt volna itt Angonce, ha a fajtája elmenekült? Miért lenne itt?
- Őrködni? – kérdezte a testvériség vezetője. – Azt mondják, nagy erő lakozik ott… olyan erő, ami akár császárra tehet valakit… vagy császárnővé.
- És mi felkutatjuk azt az erőt?
A vezér elgondolkodott. Nem volt könnyű az ő soruk: száműzték őket a hím Skrall szeme elől, a vadonban hagyták őket, és míg a férfiak hódítási vágyaikat elégíthették ki, ők az életben maradásért vívtak harcot… és most Tuma, az ő gyűlölt ellenségük, arra kényszerült, hogy megvásárolja tőlük saját szabadságát. Az ár, amit fizetett bizony tetemes volt, ha valóban a Nagy Lények titkaihoz vezet. És ha Angonce még mindig Bara Magnán van, vajon mennyire lehet messze attól, amit a fajtája a legnagyobb becsben tartott?
- Elmegyünk – mondta. – Hívjátok össze a nővéreket. Elutazunk az Útvesztő Völgyébe, és egyenest a szívébe hasítunk. És amint megleltük, ami ott el van rejtve… ugyanígy teszünk a mi Skrall fivéreinkkel is.
___

Tuma és Stronius szótlanul utaztak, miután elhagyták a táborhelyet. Stronius ingerült volt, ezt látni lehetett rajta. Nem fér hozzá kétség, szívesebben halt volna meg a testvériség keze által, semmint hogy alkudjon velük. Ám egy vezető nem engedheti, hogy személyes büszkesége népe jóllétének útjába álljon. Ha itt meghal, azzal nem segíti a Skrall légiókat. Ellenben a nővérek elküldése valami homokdenevér árnyék kergetésére, mely során egy pár baterra el is pusztulhat, nagy jótéteménynek bizonyulhat.
Stronius kiváló harcos, gondolta Tuma. De nem érti meg, hogy a vezetőknek néha meg kell egyezniük azokkal, akik számukra… ellenszenvesek.
Gondolatai ismét Metus felé jártak. A jég Agori mindezidáig némileg hasznos volt, segédkezett alkukat kötni a Csontvadászokkal és információval szolgált számos falu védelméről, valamint a Glatorianjaik ügyességéről. Nemrégiben megígérte, hogy megosztja vele az alakváltó baterrák legyőzésének módját, ám még nem tett eleget ígéretének. Tuma, személy szerint, kételkedett benne, hogy Metus tényleg tudott volna bármi hasznosat ez ügyben. Ám egyelőre a maga oldalán akarta tudni az Agorit, legalább addig, míg kezdetét nem veszi a falvak elleni támadás második fázisa. Jobb, hogyha azt hiszi, a Skrall-lal való szövetségből származik a legnagyobb haszna, minthogyha elárulja hadi terveiket a Glatoriannak. Egy árulóban elvégre sosem lehet bízni.
Természetesen mihelyt a háború véget ér és az Agorit leigázták, a dolgok megváltoznak majd. Metus hasznossága a végéhez ér, akárcsak a szabadsága… és valószínűleg az élete is. Ő egy kígyó volt, és Tuma nem kívánt egy másodperccel sem tovább szenvedni a társaságában a szükségesnél.
A Skrall vezér váratlanul megtorpant. Az előttük fekvő hágó keskeny volt, fák szegélyezték. Struniusszal már áthaladt rajta, amikor pár órával korábban a Nővérekkel való találkozóra mentek, és nem érte őket sérelem. Ám akkor másabbak voltak a dolgok – egyfelől akkor még kevesebb fa volt.
- Te is látod? – mondta Tuma, amilyen lágy hangon csak tudta.
- Még szép – válaszolt Stronius. – Nyilván kelepce… nos, csakhamar meg fogják bánni, hogy ezt a napot választották.
- Csakugyan? – így Tuma. – Hat "fa" van előttünk, valamennyi álcázott baterra, mi pedig csak ketten vagyunk. Kétlem, hogy élve átjutnák a hágón.
- Akkor meg mit tegyünk – kérjük a nővérek segítségét? – gúnyolódott Stronius.
Tuma körbepördült, és lesújtott az elit harcosra, Stronius pedig szétterült a talajon. Mielőtt felszökkenhetett volna, fegyverével kézben, Tuma máris a sajátját szegezte az elesett harcos nyakához.
- Még egy ilyen megjegyzés – acsargott Tuma –, és úgy fogod találni, valami a torkodon akadt.
Stronius szemei leugrottak a torkához nyomódó penge csúcsához. Pontosan tudta, Tuma hogy értette. Lecsillapította ingerültségét, és tartván magát a magasabb rangú tiszt előtt való megalázkodás Skrall hagyományához, lehajtotta a fejét. Tuma kiengesztelődve visszahúzta a kardját.
Amikor Stronius felkelt, feltűnt neki valami furcsa a rájuk váró baterrákon. Eleinte nem is tudta, miért nem illett össze az elé táruló látvány. Aztán rádöbbent, és a keze rögvest a fegyveréhez kapott.
- A gyökerek – mondta. – Nézd a gyökereket.
Tuma úgy tett, ahogy kérte. A baterra álcák rendszerint alaposak. Ha netán egy kő alakját vették fel, össze lehetett téveszteni őket akár az évek óta ott heverő kövekkel is. Ha növénnyé vagy fává változtak, nem volt semmi, ami arról árulkodott volna, hogy nem tartoztak a természetes környezethez. Még a fák gyökerei is úgy tűntek, mint amik mélyen a földbe vájódtak. Hihetetlen volt az illúzió.
Csakhogy a hágó új fáinak gyökerei nem fúródtak bele a homokba. E helyett a felszínen terültek szét, néhány szakadt és törött is volt. Vagy a baterrák lettek trehányabbak, vagy…
- Azokat a fákat kiásták és odatették – így Tuma. – Azt akarták, hogy vegyük észre, és tévesszük össze őket az ellenségeinkkel. Ami azt jelenti…
Fájdalom nyílalt bele Tuma hátába. A földre zuhant, és közben két baterra bújt elő a hátuk mögötti sziklák közül – vagyis inkább ők maguk voltak a sziklák. Kétszeresen átejtették őket, zsákmányuk figyelmét az előttük lévő hamis kelepcére csalták, holott a valódi veszély mögöttük volt.
Ezek egyre eszesebbek, gondolta Stronius. Remélem, elélek még addig, hogy megosszam ezt az örömhírt Roxtusszal…
A baterrák csöndesen nyomultak előre. Stronius felkészült a csatára. Ő és Tuma legalább tiszteletteljesen halhatnak meg. Ezzel az ellenséggel nincs semmiféle "alkudozás".
Harcbuzogányát a magasba tartotta, s mélyről jövő üvöltést hallatva, Stronius rohamra indult.