Stronius egy tükörsima tó partjánál állt. Nyugodt, szép nap volt, a hegyekhez képest meleg volt az idő, lágy szellő fújt. A közelben Szikla Agorik munkálkodtak, gyilkos fegyvereket építettek. Nem messze egy hordányi egymáshoz láncolt Voroxot vezényeltek a bányákba.
Az élet szép volt.
Nos, majdnem. Amint letekintett a vízre tükörképére, Stronius egy aprócska repedésre lett figyelmes a mellvértjén. Mi történhetett? A Skrall páncélzat a lehető legtartósabbak közül való, és emlékei szerint a közelmúltban egy ellenfele sem mért rá akkora csapást, amivel károsíthatta volna. Értetlen volt.
Még inkább zavarba ejtő – egyenest nyugtalanító – volt azonban, hogy a hasadás a szeme láttára tágult. Máris több mint két hüvelyk hosszú volt, és hajszálrepedések terjedtek belőle pókhálóalakban. Hátrahőkölt. A törés már akkora volt, hogy látni lehetett valamit rajta keresztül. Úgy festett, mint egy újabb réteg páncél, ezüstszínben,
A hasadás irama gyorsult. Stronius ledöbbent tekintete előtt nyílt szét a páncélzata, majd utána kar- és lábpáncélja. Hangos roppanással a sisakja is széthullott. Rémülve nézett tükörképére – valami kikászálódott az összeroskadt páncélzata alól – egy baterra!
És Stronius nem tehetett mást, csak sikoltott.
___

Nem is messze, Tuma meghallotta Stronius érdes kiáltását. A Skrall nők nem elégedtek meg foglyaik puszta kivégzésével. Nem, előbb meg akarták kínozni őket, elmeerejüket használva illúziók teremtésére. Tuma nem tudta, Stronius mit látott éppen, de mérget mert rá venni, hogy elit harcosa előbb veszti el az eszét, mint az életét.
A fegyvere a földön hevert, de nem érte el. A nők azért hagyták ott, hogy incselkedjenek vele. Elméje utasítást adott a karjának, hogy nyúljon érte, de az csak nem mozdult. Testét elbénította fogva tartóinak mentális hatalma. Egyedül a szája működött még. Amikor eljön az idő, hallani akarták az ő sikolyait is.
Ám a jó harcosnak mindig egynél több stratégiája van. Abban reménykedett, a baterra fenyegetését arra használhatja, hogy rávegye a nőket az egyességre. Ha az nem válik be, tudott valamit, ami igen… olyasvalamit, aminek a nők nem tudnak majd ellenállni.
Megpróbált felágaskodni. Gyötrő fájdalom hasított agyába. Eljött hát az idő. Kinyitotta száját, és egyetlen szót kiáltott:
- Angonce.
A fájdalom egy pillanatra megnőtt, és már azt hitte, bizonyosan megőrül vagy meghal. Aztán enyhült, épp annyira, hogy levegőhöz jusson. A Skrall nők vezére odament hozzá. Erőszakosan megragadta Tuma állát, és felrántotta a fejét, hogy őrá nézzen.
- Mit tudsz te Angonce-ról?
Tuma Stronius felé mutatott a szemével.
- Hagyjátok… abba, bármit is… csináltok vele… és beszélünk.
A női Skrall a többiek felé biccentett. A következő pillanatban Stronius sikolya elhalt, és teste összerogyott.
- Tudom, hogy hol lehet – mondta Tuma. – Vagyis hogy egykor hol volt.
- Ez az egész? – köpte a Skrall nő. – Ezt mi mind tudjuk. A nagy torony… a lángok helye… az Útvesztő Völgyben. Mindegyikük ott volt.
- És mind elmenekült – válaszolt Tuma. – Senki se tudja, hova. De Angonce mindig is sokkal… kíváncsibb… volt az Agorira a többinél. Közel marad hozzájuk, hogy rajtuk tarthassa a szemét.
A Skrall Nővéreinek vezére megfontolta a szavakat. Fajának nőnemű egyedei születésüktől fogva pszionukus képességekkel lettek megáldva, mely elég erős ahhoz, hogy ellenálljanak a férfiak gyűlöletének és erőszakosságának, valamint a baterrának. Ám a legendák szerint egy női Skrall egyszer találkozott egy Angonce nevű Nagy Lénnyel, és Angonce megtanította neki, hogyan emelkedhet a hatalom egy merőben új síkjára. Azt mondták, már egész civilizációk születtek és hulltak össze akaratára. Messze túlfejlődött a saját fajtáján, és többet soha nem lépett velük kapcsolatba. Ennek ellenére minden Skrall nő remélte, hogy egyszer megtalálja Angonce-t, és megtudhatja az ő titkát.
- Miért osztanád ezt meg velünk? – kérdezte a nő. – Tudod jól, mihez kezdenénk efféle hatalommal.
- Hazudhatnék nektek – így Tuma –, és mondhatnám, hogy szerintem a nagyobb hatalom erényessé és jóvá tenne benneteket. De az igazság az, hogy az egész sztori egy rakás sziklaparipa ganaj. Összehordott nonszensz, amit te és a nővéreid meséltek egymásnak, hogy melegen tartsátok egymást a hideg hegyi éjszakákon. Még ha találnátok is egy Nagy Lényt, az csak a képetekbe nevetne – abban a legjobbak.
- És ha tévedsz? – mondta a nő, miként egy ördögi vigyor felkunkorította szája széleit.
Tuma viszonozta a mosolyt.
- Akkor nem maradok addig életben, hogy megbánhassam, nem igaz?
- És mit akarsz ezért cserébe?
- A szabadságunkat – felelt Tuma. – És hogy esküdjetek meg, hogy minden baterrát elpusztítotok, amivel találkoztok út közben.
- A baterra számunkra nem jelent veszélyt – folytatta. – Nem hordozunk fegyvereket, amiket felismernének. Miért kezdenénk velük háborút?
- Mert máskülönben két halott Skrallt kellene eltemetnetek, és nem lenne több fogalmatok arról, hogy hol van Angonce, mint eddig – így Tuma. – Tudjátok, az a baj a bosszúval, hogy olyan rövid. És ha véget ért, akkor mivel foglalkoztok már? Még a Skrall Nővéreihez hasonló gyalázatos teremtéseknek is kell valami, ami után vágyakozhatnak, amiért küzdhetnek… nem így van?
Még szép, gondolta a nő. A mi esetünkben ez a te és a néped megsemmisítése. Felkutatjuk nektek a baterrát… és biztosra megyünk, hogy tudassuk velük, hol vagytok.
Bólintott.
- Áll az alku, Tuma. Te meg Stronius elmehettek… de mihelyst megtaláljuk a mi Nagy Lényünket, újból találkozni fogunk. Számítsatok rá.
Azt te csak hiszed, boszi, gondolta Tuma. Amint megkaparintottuk Bara Magna sivatagát, és elpusztítottuk az összes megmaradt baterrát, megtaláljuk a módját, hogyan tegyünk el titeket is láb alól.
- Hát áll az alku – mondta Tuma. – És amikor – ha – visszatértek utatokról, számítsatok rá, hogy… emlékezetes fogadtatásban részesültök odahaza.