A régóta nem használt hegyi ösvényeken Tuma és Stronius lovagolt északra. A Skrall egy évvel korábban ugyanezen az útvonalon vonult, amikor legutóbbi erődjükből menekültek. A baterra kegyetlen támadásai hajtották őket délre, keresztül a Feketetüskéken Bara Magna nagy sivatagának pereméig. Most ketten közülük visszafelé tartottak.
- Eszelős vagy – mondta Stronius. – Ezt ugye tudod?
A Skrall légióból senki más nem mert volna így beszélni Tumához. Ám Stronius egy olyan elit katona volt, aki hírhedten kimondja, ami a szívén van. A Skrallnak tett szolgálatai rávették Tumát arra, hogy elnézőbb legyen dühkitöréseivel szemben a normálisnál.
- Akkor fordulj vissza – mondta Tuma nyugodtan. – Nem parancsoltam meg, hogy velem tarts.
- Nem hagyhattam, hogy egyedül lovagolj fel ide – felelt Stronius. Elfordult Tumától, és az előttük lévő útra nézett. – Kötelességem megvédeni a vezetőm életét. És az életed itt kétszeresen is veszélyben van.
- Baterra és még…?
Stronius ingerült arcot vágott Tumára.
- A baterra semmi ahhoz képest, amit kutatsz, és te is tudod ezt.
- Közös ellenségünk van – így Tuma. – Meg fognak… érteni.
- Éppen annak az ellenségnek hagytuk őket hátra – csattant fel Stronius. – Meg fognak ölni.
A páros két éj és egy nap nagy részét töltötte lovaglással. Nem futottak baterrába, amennyire ők tudták. Ha a sziklák és a fák az ellenségeik is voltak más alakban, nos, akkor nem döntöttek úgy, hogy támadnak. Időnként meg-megálltak az ösvényen szétszórtan heverő Skrall páncélzat látványára, ott, ahol harcosaik elhullottak a hosszú visszavonulás közben.
A hajnal még pár órányira volt, amikor élesen kelet felé fordultak. A baterra már rég elpusztított minden erre fekvő Skrall erődítményt. A logika szerint az elmúlt évet senkinek nem lett volna szabad túlélnie. Ám a logikának semmi köze nem volt azokhoz, akiket Tuma keresett.
Stroniust csapta meg elsőnek az érzés – elektromosság a levegőben, egy elnyomó érzés, mely mintha mindent lelassított volna. Elméje eltompult, teste lomha volt. Megfordult, hogy figyelmeztetést kiáltson Tumának, de még ezt az egyszerű cselekedetet is mintha órákig tartott volna megtennie.
Tuma kevésbé érezte a hatást Stroniusnál, mivel kissé távolabb volt. A közeli sziklákon egy köpönyeges alakot vett észre, fapálcával a kezében.
- Te ott! – kiáltott. – Mondd meg neki, hogy figyelmet kérek!
A rejtélyes köpenyes alak biccentett fejével, mintha nem értené a felkérést, aztán nyoma veszett a sziklák közt. Pár perccel később Stronius feje kitisztult. Tumára tekintett, aki visszabólintott. Egymás oldalán aztán továbbhaladtak.
Az ég elsötétült. Az ösvény mindkét oldaláról egyre több köpenyes nézett le a két Skrallra. Arcukat elrejtették, de Tuma így is érezte gyűlöletüket.
További fél tucat alak zárta el előlük az utat. Mögöttük hetedik társuk egy kezdetleges trónon ült, melyet magából a hegyből faragtak ki.
- Leszállni – rendelte el, meglepően lágy női hangon.
Tuma megfeszült. Nem tudta, hogy éppen ő emelkedett vezetői szerepbe. Az út túléléséhez fűzött reményei hirtelen alaposan megcsappantak.
Stroniusszal együtt mindketten leszálltak sziklaparipáikról. Az ülő alak ekkor azt mondta:
- A harcos fegyverek itt nincsenek megengedve.
- Nem – felelt azonnal Stronius. – Egy elit harcos sosem adja át a fegyverét.
A köpönyeges alak vállat vont.
- Akkor átadhatja az életét.
Fájdalom robbant ki Stronius fejében. Hevesebb volt mindennél, amit valaha is érzett, rosszabb, mint amit egy penge vagy egy Thornax művelhet. Ám fegyver meg sem érintette a testét. A fájdalomtól ordításban tört ki, amint térdeire borult.
- Állj! – kiáltott Tuma. – Mi békével jöttünk!
Minden oldalról felhangzott a suttogás kórusa. Tuma megborzongott, amikor rájött, hogy nem mást hallott, mint nevetést.
- Félelemből jöttetek ide – mondta az ülő alak. – Úgy, ahogy félelemből is hagytatok minket hátra… úgy, ahogy a fajtátok évezredekkel ezelőtt kitagadott minket, félelemből. Bűzlesz tőle, Tuma, nagy erejű sereged, hódításaid dacára is. Harcos vagy, de gyenge, mint a szalma.
Tuma hármat lépett előre, készen arra, hogy beledöfje kardját kínzójába. Tovább nem is jutott, mert a fájdalom őt is elérte. Ám ő nem roskadt össze, még akkor sem, amikor a fájdalom már minden elképzelhető határt áthágott. Réges-régen esküt tett, melyet be is akart tartani – sohasem fog térdre borulni a Skrall Nővérei előtt.
Amilyen gyorsan megjelent, a fájdalom el is tűnt. Tuma látta, hogy Stronius lassan ismét feláll. Megjegyezte, hogy az elit harcos buzogányát a földön hagyta.
A trónoló alak felegyenesedett, és levetette köpönyegét. A nőn nem volt se sisak, se páncél. Arca sötétszürke színű volt, patinás és ráncos. Tuma tudta jól, hogy a kinézet megtévesztő lehet. Noha a nő teste gyöngének tűnhetett egy Skrall harcoséhoz képest, az irányítása alatt álló hatalmak sokkal pusztítóbbak voltak bármely kardnál vagy baltánál.
- Nem estél el – mondta Tumának tárgyilagosan.
- Jobb szeretek talpon maradni – felelt a Skrall vezér. – Ezért is jöttem ide.
- A józanságodat és az életedet kockáztattad azzal, hogy idejöttél. – A többi köpönyeges nő felé intett. – Ők halottan akarnak téged látni, és még annál is rosszabban… nem látom okát, miért tagadnám ezt meg tőlük.
Tuma a lehető legkisebb vállrándítást tette, elismervén, hogy a vele szembenálló nő tényleg megteheti, amit állít – nem volt könnyű elismerés a számára, de őszinte volt.
- Azt hittem, ti a tudás után vágytok – mondta. – Ha megöltök, sosem tudjátok meg, milyen ajánlatot akarok nektek tenni.
- Neked nincs semmit, amit mi akarnánk – válaszolt a nő elutasítóan. – És nincs semmink, amit cserébe adhatnánk.
Ismét helyet foglalt, tekintetét le nem véve Tumáról. Egyenesen a szemeibe meredt, ahogy megszólította összegyűlt népét.
- Öljétek meg – mondta. – Öljétek meg mindkettőt.