Tuma tróntermében ülve töprengett. A hír, amit Branar hozott aggodalomra adott okot. A baterra közelebb tartózkodik, mint ahogy gondolta, ezért kénytelen lesz a Bara Magnáról szőtt tervében előrébb lépni. Atero lerohanásának időpontját máris előrehozta, és ambiciózus tervekkel állt elő a többi falu leigázására is. Ha minden jól alakul, mire a baterra előbújik a Feketetüske Hegységből, Bara Magna már alakulatai irányítása alatt lesz. Ám bármilyen szervezett ellenállás a Glatorian vagy Agori részéről veszélybe sodorhatja terveit.
Kopogtak a kamraajtón. Az egyik őr lépett be, majd halkan azt mondta:
- Megérkezett, akit hívattál.
Tuma bólintott. Az őr félrevonult. Egy pillanattal később egy újabb alak lépett be a terembe, de ez nem Skrall volt. Tuma egy ideje kapcsolatban állt ezzel a lénnyel, miután felajánlotta, hogy hasznos információval szolgál a falvakról és védelmeikről, valamint közvetítőként tevékenykedik a Skrall és a csontvadászok között. Megállapodásuk mindezidáig mindkét félnek kifizetődő volt.
- Nagy kockázatot vállaltál, hogy megidéztél engem – mondta az áruló. – Mi van, ha valaki rábukkan az üzenetedre? Akkor mi lett volna velem?
- Az nem az én gondom – morgott Tuma. – A biztonságodról egyedül te felelsz. A népem jólléte az én felelősségem.
Az áruló körbetekintett a termen, aztán rámutatott az ajtóra, amely a megerősített városhoz vezetett.
- Én úgy látom, a népednek semmi baja.
Tuma felállt teljes impozáns magasságába.
- Holnap megtámadjuk Aterót. Készülj fel.
- Holnap? – mondta hökkenten az áruló. – Én azt hittem, megvárjátok, míg véget érnek a tornák.
- A tervünk megváltozott – válaszolt Tuma. Szemeiből látszott, hogy nem állt szándékában tovább részletezni.
- Magától, vagy rásegített valaki? – kérdezte az áruló. – Had találjam ki… északi szomszédjaitok látogatóba jönnek.
Ezúttal Tuma vágott meglepet képet. Átlépdelt a szobán, torkon ragadta az árulót, aztán erősen nekicsapta a falnak.
- Mit tudsz a baterráról? Beszélj! Elárultad volna nekik a Skrallt, ahogy saját néped elárultad nekünk?
- Örrrk – károgott az áruló, miképp a Skrall keze elszorította légcsövét. Tuma sietve eleresztette. A lény a földre rogyott, fájó torkát kezével gyúrta.
- Én jó… sokat tudok… jó sok mindenről – mondta az áruló rekedten. – De ha hasznot akarsz húzni a tudásomból… muszáj lesz megállapodáshoz jutnunk.
Tuma szája gúnyos vigyorrá torzult.
- A leplezetlen mohóság rosszul áll neked.
- Nem vállalok munkát ingyen – köpte az áruló. – Legalábbis ezt a fajta munkát nem. Akkor nézzük meg, megértjük-e egymást – ti délre menekültetek, mint egy riadt patkányfamília, mert a baterra megtizedelt titeket. Most ismét felétek közelítenek, úgyhogy szeditek a sátorfát, hogy minél hamarabb megszerezzétek a sivatagot, időt és teret nyerjetek. Na, melegben járok?
Tuma bólintott, de nem mondott semmit.
- Nagyszerű terv… öregasszonyoknak – mondta az áruló durván kuncogva. – Fussatok, míg már nem tudtok hová futni, és reménykedjetek, hogy az ellenség elfárad üldözés közben. Mondd csak, Tuma – öltetek már meg baterrát?
- Még szép – felelt a Skrall vezér. – Szerinted hogyan másként tudnánk, hogy gépezetek, és nem élőlények?
Az áruló elkullogott a terem túlsó végébe, ujját végighúzta Tuma trónjának karfáján.
- Értem. Tehát véletlenül leterítettetek egyet, és láttátok, ahogy sistereg meg szikrázik… és akkor a baterra mennyit is ölt meg közületek? 100-at? 200-at?
- A lényeget, homoki féreg – sziszegett Tuma.
- A lényeg, a lényeg… ja igen – mondta az áruló, hirtelen helyet foglalva Tuma trónszékében. – A lényeg az, hogy én tudom, hogyan lehet megölni a baterrát, míg ti nem. És ez szerintem új színezetet ad a dolgoknak errefelé, vagy nem?
- Mondd el nekem, hogy lehet megölni azokat az… izéket – mondta Tuma, halálosan halk hangon. – Vagy a Spikit elé doblak, harapnivalónak. De nem engedem ám, hogy meghalj. Életben tartunk, összerakosgatunk, és amint felgyógyultál – újból a Spikit elé vetünk. És újból. Meg újból.
- Látod, Tuma, ezzel csak egy baj van. – Szélesen vigyorogva görnyedt előre a székben. – Nem ijesztesz meg. Megkínozhatsz engem, meg is ölhetsz… de ami a fejemben van, ott is marad. És akkor már csak idő kérdése, míg a baterra megjön, és kivégez.
Tuma dühében bömbölni akart. Le akarta tépni az áruló fejét, hogy egy rúdra szegezze, és mindenki láthassa. Le akarta rohanni Bara Magna falvait, porig égetni őket, és lemészárolni az Agorit éppúgy, ahogy a baterra is lemészárolta a népét alig több mint egy évvel korábban. Ha egy Skrall harcos lett volna, bizonyosan így is tett volna. Ám ő több volt annál – ő volt az egyedüli életben maradt Skrall vezető, és felelősséggel tartozott a birodalmának.
- Mi lenne az ár? – morogta a Skrall. – És tartsd észben… veszedelmes terepen tapogatózol. Ha túl rámenős leszel, még elfelejtem, mi áll a népem érdekében, és azt helyezem előtérbe, hogy mi a leg… kielégítőbb… számomra.
Az áruló hátradőlt a trónon.
- Semmi ok az aggodalomra, Tuma. Mindketten a legjobbat akarjuk a Skrallnak és a sziklatörzsnek. Ez magától értetődik. És a mai naptól fogva már nem dolgozom neked. Ezentúl… társak vagyunk.
- Társak? Miben? – kérdezte Tuma.
- Eme halom homok meghódításában – felelt az áruló. – Ha az én eszem társul a te harcosaiddal, felvágjuk egymás közt Bara Magnát. És most jobban teszed, ha találsz magadnak egy széket… hosszadalmas tervezés áll még előttünk, nemde?