Branar csapott egyet az ostorával, és halkan elmormolt egy Skrall káromkodást. Nevet viselő harcosként nem voltak számára idegenek az olyan veszélyes küldetések, melyek páncélozott keze bemocskolásával járnak. Ám a mai egyszerre volt gyomorforgató és halálos, és minél hamarabb véghez viszi, annál boldogabb lesz.
Tuma ragaszkodott az ilyen havi „Vorox hajtás”-okhoz. A cél az, hogy a fogságba ejtett Voroxokat észak felé tereljék azon az úton, amelyen egy évvel korábban a Skrall Roxtusba vándorolt. Az volt az elgondolás, hogy ha az alakváltók, akik eredetileg elűzték a Skrallt területükről délfelé mozognak, a Voroxok bizonyára beléjük futnak az út során. Kétségkívül életüket vesztenék a harcban, de ha Branarnak sikerül elmenekülnie, elviheti a hírt Roxtusba. S ha nem sikerül, nos, Tuma akkor is megkapná a számára szükséges információt.
Mindez magyarázatot adott arra, hogy Branar és két másik Skrall harcos miért hajtott fél tucatnyi vad Voroxot egy hegyi ösvényen. Kettős kihívással álltak szemben: mozgásban kellett tartaniuk az állatokat, és ki kellett várniuk, mikor hal szörnyűséges halált az egyikük a Skrall öreg ellenségei által. Nagy volt a forróság, a por, és a feladat nagy valószínűséggel időpocséklás – ezek együtt olyan „boldoggá” tették Branart, mint egy éhező spikit.
Branar megértette Tuma aggodalmait, hiszen ő volt az első harcosok egyike, akik a Skrall által „Baterra”-nak keresztelt alakváltókkal találkoztak (az ősi szó „csöndes halál”-t jelent). Akkoriban egy kisebb, utánpótlások után kutató őrjáratot vezetett egy erdős területen. Mikor az oldalt haladó két harcos nem adott választ kiáltásaira, megparancsolta, hogy vegyék elő fegyvereiket. A baterrák a sötétből tűntek elő, lecsaptak, megölték csapatának három tagját, aztán nyomuk veszett. Branar kiadta a parancsot, hogy térjenek vissza az erődbe, majd ő és egyetlen társa nagy nehezen visszaverekedték magukat. Amiért meghozta a hírt ezekről a különös új ellenségekről, Tuma egy névvel jutalmazta meg. Egy Skrall harcos számára pedig nincs ennél nagyobb dicsőség.
Nem az volt az utolsó alkalom, hogy Branar összetűzésbe került a baterrával, és nem is végződött mindegyik harca velük győzelemmel. A Skrallok képzett, könyörtelen és hatékony harcászok, de olyan ellenséggel szemben esélytelenek, amelyek látszólag akaratuk szerint bukkannak fel és tűnnek el. Erőfeszítéseik ellenére sosem sikerült elérniük a győzelem első feltételét: megválasztani a harc idejét és helyét. A baterra akkor támadt, amikor kedve támadt hozzá, olykor akár többször is egy nap alatt. Aztán néha hetekig elő sem tűntek, és még a létszámon aluli legénységű őrjáratokat is elengedték maguk mellett. Lehetetlennek tűnt csapdába csalni őket.
- Figyelj rájuk! – kiáltott oda Branar a Skrallnak. – Az egyik Vorox épp most tért le az ösvényről.
Ez állandó problémát jelentett. A Voroxok a nyílt sivatag lakói, így gyűlölték, ha fogságba ejtették vagy egy meghatározott útra szorították őket. A szökés minden lehetőségét megragadták. Nem volt szokatlan dolog kevesebb Voroxszal visszatérni az ilyen küldetésekről, mint amennyivel elindultak.
A Skrall harcos baljára pillantott. A Vorox éppen akkor tűnt el a sziklák közt, tehát még elég közel volt, hogy elfogja. Branar bólintással jelezte, hogy majd szemmel tartja a csorda többi részét, amíg ő a szökevényt visszahozza.
A harcos morgolódva gyorsította az állatát. A három Skrall sziklaparipákon lovagolt, melyeket egy közeli csontvadász csapattól szereztek csere útján. A homoki cserkészek nem voltak olyan jó küzdők, mint a sziklaparipák, és erre az útra épp harcosokra volt szükségük.
Még alig hagyta el az ösvényt, amikor felhangzott a Vorox sikolya. Thornax lövőjét készenlétbe helyezve felbaktatott egy meredek agyagpalán. Onnan a magasból már tisztán látta, ahogy a Vorox maradványai szétszóródtak a lenti sziklákon. A vadból nem maradt sok minden. A Skrall gyorsan felmérte a terepet: homokdenevéreknek vagy más sivatagi ragadozónak nyoma sem volt. Akármi is végzett a Voroxszal, eliszkolt.
Vagy mégsem? Emlékezvén, hogy minek a nyomában is indultak útnak, a Skrall visszahátrált sziklaparipájával az ösvényre, aztán megpördült, és Branarhoz vágtázott.
- Kapcsolat – mondta halkan.
Branar azt mondta, ahogy a Voroxok felé intett:
- Eresszük őket.
A harcos felkiáltott, és elkezdte leterelni a Voroxokat az ösvényről. Branar is hasonlóképp tett. Voroxok tucatjai iszkoltak fel a sziklákra, oda, ahol a baterra feltehetőleg megbújt. Branar és a Skrall a nyomukban voltak, és az orom tetején álltak meg. Figyelték, ahogy a Voroxok lemásznak a hegyről, aztán, hogy elmeneküljenek, szétszóródnak minden irányba. Ám senki nem követte őket, és ami még fontosabb, senki sem támadt rájuk. Most, hogy újra szabadok voltak, csak pár pillanat kellett, hogy végleg eltűnjenek a hegyekben.
Branar elkomorodott. Vagy egy téves riasztással áll szemben ismét, vagy a baterrák egy újabb játékával, valószínűleg az előbbivel. Elfordította fejét, hogy ránézzen a vele maradt harcos kísérőjére. Ez alatt az egyetlen törtmásodperc alatt a másik Skrall máris az életét vesztette. Egy csúnya vágással a hátán rogyott le a nyeregből. A támadójának nyoma sem volt.
- Baterra – mondta Branar – Mutasd magad!
Értelmetlen kiáltás volt, és mint rájött, utolsó szavaknak is csapnivaló lenne. Nem volt mire támadnia, nem látta értelmét a menekülésnek. A másik harcos, ha szerencsével jár, figyelmeztetheti a várost, és…
Branar tétovázott. Eltűnődött: miért van még mindig életben? Legalább két perc telt el azóta, hogy a Skrallt megölték. A baterrák pedig gyorsan cselekszenek, ha egyszer felfedezték őket.
Kivéve ha…
Branar a sziklaparipával lesietett a paláról. Semmi sem próbálta megállítani. Amint visszatért az ösvényre, elindult Roxtus felé. Érzékeit készenlétbe helyezte, kész volt minden támadásra. Ám semmi sem történt. És ekkor rájött, miért.
Tudatni akarják velünk, hogy jönnek, gondolta. A baterra annyira bízik a győzelemben, hogy figyelmeztetnek bennünket. Megölték a harcosom, de engem nem… így akarják megmutatni, hogy ők rendelkeznek a Skrall élete és halála fölött.
Most a Skrall is ezekkel a lehetőségekkel állt szemben. Megküzdenek a baterrával, kockáztatva a megsemmisülést, vagy ismét elmenekülnek? Egyedül Tuma hozhatja meg a döntést. És fajuk érdekében Branar remélte, hogy jól fog dönteni.


~~~