Amikor Malum kinyitotta a szemeit, az első, amit látott, két Vorox volt. Ekkor még azt gondolta, hogy mindez – a Skrall támadása, az ő elfogása – csak egy rossz álom volt. Azokból az utóbbi időben egyébként is sok jutott neki.
De mégsem – ezek a Voroxok láncra voltak verve. A sivatag lakosaiként gyűlölték a bezártság minden formáját; számukra ez egy kínzással ért fel. Malum nem kételkedett benne, hogy a túl sokáig fogva tartott Vorox egy idő után elveszítené élni akarását. A szívében harag gerjedt azok iránt, akik megbéklyózták a „bestiákat”, és tudta is, kik tették: a Skrall.
Felnézve, ama gyűlölt faj két egyedét látta meg fölé tornyosulni. Az egyik egy harcos volt, akárcsak azok, akik rájuk támadtak. A másik sokkal magasabb volt, zöld és fekete páncélba burkolt, nyilvánvalóan egyfajta parancsnok.
- Tuma vagyok – mondta a vezér. – Te pedig Malum, kegyvesztett Glatorian és az… állatok barátja.
- Te a sivatag söpredéke vagy – morgott Malum. – Én meg az, aki majd a sírod fölött fog ünnepelni.
A Skrall harcos odasétált a fekvő Malumhoz, és oldalba rúgta.
- Illik így beszélni? – mondta Malum. – Azért hozattalak ide, hogy elbeszélgessünk.
Malum fájdalmasan feltápászkodott. Csuklói és bokái meglepetésére szabadok voltak. Tumának roppant nagy a bizalma, úgy rémlett.
- Bosszúból hozattál ide – mondta az ex-Glatorian. – A népem vérbe borította a tiedet, és ez nem tetszik neked.
A harcos ismét le akart sújtani Malumra, de Tuma megállította.
- Állj le. Malum… félig van csak igazad. A Voroxaid az utóbbi időben nagy bosszúságot jelentettek. De megölni téged, habár bizonyára nagy móka lenne, nem hozna változást. Higgy nekem, ha a halálodat kívánnám, még a kis kedvenceid sem találnák meg a darabjaidat.
Malum körbenézett. Roxtus városában volt; nyüzsögtek körülötte a szikla Agorik és Skrall osztagok. Hírhedt volt a hely arról, hogy a befogadott Glatorianokat sohasem engedi ki ismét. A falak mentén végig Agori őröket látott sorakozni, és a Skrall őrjáratok szakadatlanul jöttek-mentek ki és be. Az ilyen helyre nem szokás csak úgy vendégnek beugrani.
- Akkor miért vagyok itt?
- Mert irányítod a Voroxot – mondta Tuma, miképp a szerencsétlen, láncra vert lények felé legyintett. – Engedelmeskednek neked. Ez fenyegetéssé tesz téged… vagy akár egy értékes szövetségessé. Ám mielőtt további megegyezkedésekbe bonyolódnánk, szeretnénk saját szemünkkel megbizonyosodni róla, hogy akaratod szerint vezényled ezeket a vadakat.
- És ha nem megyek bele? – kérdezte Malum, máris eldöntvén, mi lesz a válasza.
Tuma mosolygott. Rút pofázmány volt ez az ő arcán.
- Akkor szépen visszaküldünk a pajtásaidhoz, természetesen… hogy gyászszertartást tarthassanak, vagy bármit, amit szoktak a halottaik tiszteletére.
- Sejtettem, hogy ezt mondod – felelt Malum.
A Skrall persze félrebecsülte a helyzetet. Azt hitték, valamiféle titokzatos erő birtokosa Malum, és azzal irányítja a Voroxot, ám ez nem igaz. Úgy nyerte el a falka vezető szerepét, hogy egy párharc során legyőzte az előző vezért. Mindaddig, amíg vízhez és élelemhez vezeti őket, és távol tartja őket a felesleges veszélyektől – más szóval, ha hatékony falkavezér marad –, ők követni fogják. Ám szabad lényekként, nem szolgákként teszik. Tudta, hogy a Skrall ellenben nem szövetségest akar – pusztán újabb katonákat, akiket habozás nélkül feláldozhatnak.
- Az arénába vele! – parancsolta Tuma. A Skrall harcos durván megragadta Malum karját, és elvonszolta őt a nagy település közepében lévő Glatorian arénába. A túloldali falhoz két további Voroxot láncoltak, akik mindketten Malum falkájához tartoztak. Máris egy terv volt kialakulóban a fejében, ám számos ismeretlen tényezővel kell számolnia. Milyen éhesek és kétségbeesettek a Voroxok? Emlékeznek egyáltalán rá? Megértenék, amit mondani akar nekik?
Féltucatnyi Skrall harcász jelent meg, körbefogva az arénát. A hetedik a Voroxok mögötti fülkében helyezkedett el. Tuma jelzésére kioldotta a béklyókat, amik a bestiákat fogva tartották.
A két Vorox megindult Malum felé. Már ebből a távolságból is rájött, hogy rosszul bántak velük. Vágytak a prédára, és talán nem is érdekli őket, mi lesz az. Ám ő egy helyben maradt; előbb az egyik, aztán a másik Vorox-szal létesített szemkontaktust. Ezután felemelte jobbkarját, és lassan leeresztette. Egész végig halk füttyöt hallatott.
A Voroxok lassítottak, aztán teljesen megálltak. Négy lábra ereszkedtek, és várakozóan nézték Malumot. A Skrall szemtanúk számára egy csodának látszott: két kegyetlen vadat egy szempillantás alatt megszelídített.
- Egyáltalán nem nehéz, ha egyszer elnyerted a bizalmukat – mondta Malum, nem véve le szemeit a Voroxról. – A sebeikből ítélve azt mondanám, ha mást nem is, a büntetési tehetségeteket tiszteletben tartják.
- A harcosaimat is meg lehet tanítani erre? – kérdezte Tuma. A Voroxok nagy gondot jelentették mióta a Skrall elkezdte fogságba ejteni őket. Időnként elszabadult egy-egy, és nagy károkat okozott, mielőtt megállították vagy megölték.
- Látták, hogyan csinálom – válaszolt Malum. – Biztos vagyok benne, hogy most már ők is képesek rá.
A hat Skrall harcos megközelítette a közeledtükre továbbra is mozdulatlan maradó vadállatokat.
- Ereszd el őket – mondta Malumnak Tuma.
Malum rövid, éles füttyszót hallatott. A Voroxok, ismét féktelenül, felszökkentek. A Skrallok azon nyomban megragadták őket, hogy visszavonszolják őket az aréna másik végébe. Küszködtek a féken tartásukkal. Tuma előhívta azt a Skrallt, aki megrúgta Malumot. Ő lesz a szerencsés kiválasztott, aki szemléltetheti a Vorox fölötti újdonsült hatalmát.
Tuma jelzésére a többi harcos eleresztette a bestiális foglyokat. A Voroxok nekieredtek, egyenesen a rájuk várakozó magányos harcos felé. Tökéletesen utánozva Malum tetteit, a Skrall felemelte, majd leengedte karját, miközben ugyanazon a hangon fütyült, amit az imént hallott. A hatás meglepő volt, legalábbis a számára.
A Voroxok nem álltak meg. Még le sem lassultak. Mint két lavina, úgy vágódtak bele a Skrallba, és amint elintézték, Tumát vették célba. Malum kihasználta a zűrzavart, hogy felkapja az elesett harcos fegyverét. Kiszökkent az arénából, és egyetlen suhintással összetörte a másik két Voroxot fogva tartó láncokat.
- Erre, testvéreim! – kiáltott, ahogy a kapu felé rohant.
A Voroxok meghátráltak, és a nyomába eredtek, utánuk a Skrall. A kapunál álló Agorik, látván, hogy a tomboló Malum és négy Vorox közeledik feléjük, bölcsen kitértek az útjukból. Egy Thornax lövés leterítette az egyik Voroxot, egy másikat pedig megsebesített. Ám Malum és a két túlélő kijutott a kapun át a sivatagba.
Tuma dühösen kelt fel, figyelmen kívül hagyta a Voroxok által okozott sérülésit.
- Utánuk! Vonszoljátok vissza őket! – kiabált.
A Skrallok kötelességtudóan kiözönlöttek a sivatagba, hogy felkutassák a szökevényeket, de nyomukat sem lelték. A Vorox alagúthálózat egészen idáig terjedt, és Malum meg két falkatársa biztonságra lelt a föld alatt. Amikor az éj leszáll, előjönnek majd, hogy megkezdjék a hosszú utat haza.
A sivatag a szélsőségek otthona, mondta magában Malum. Égető hőség, dermesztő hideg, szenvedélyes hűség… és mélységes gyűlölet. A Skrall nem fog megfeledkezni erről a napról… és az ő keserves sajnálatukra, én sem fogok.