Ha Mazeka úgy vélte, már eddig is megrázónak találta a saját univerzuma és Spherus Magna közötti különbségeket, hamarosan egy igazi sokkban lesz része. Macku Toa visszatért egy kalauzzal, aki elvezeti őket a Nagy Lények erődjéhez – egy magas, fehér páncélt hordó lény volt, akit ő Teridax Makutaként mutatott be. A jövevény üdvözölte Mazekát és Vultrazt, és javasolta, rögvest induljanak útnak, mivel a sötétben utazni veszedelmes lenne.
- Szóval a rangod Makuta? – kérdezte Mazeka. – Mi a munkád?
- Mindaz, ami szükséges – felelt Teridax. – Az a feladatom, hogy segítsem a Toát a falvak gondozásában; új élőlényeket teremtsek, ha kell; és hogy megtanítsam az egység, kötelesség és végzet erényeit azoknak, akiket én és testvéreim teremtünk.
Vultraz úgy érezte, mindjárt rosszul lesz. Mit műveltek az itteni Makutával? Hová tűnt a fenséges gonoszság, a bonyolult tervek, a könyörtelen ambíció? Vagy… ha a Makuták tetteit eredetileg a Mata Nui iránt való gyűlöletük/irigységük szítta, és itt pedig nincsen Mata Nui, a dolgok másképp alakultak volna?
- Kemény munka lehet – mondta Vultraz.
- Valóban… időigényes – így Teridax. – Létfontosságú, hogy a Makutában ne legyen kétely, se félelem, és az árnynak még csak a nyoma sem, úgyhogy évekig tartó meditáció után lehet csak elnyerni a címet. A hatalmak, melyek egykor ezt a világot irányították, megtébolyultak a hatalomvágytól – a Nagy Lények válaszul megteremtettek minket.
Az út hátralevő részén egyikük sem szólt egy szót se. Mazeka tele volt kérdésekkel, de nem volt benne biztos, hogy okos dolog lenne-e feltenni őket. Ha a Makuta kideríti, hogy ő és Vultraz honnan jöttek, talán fogságba ejti őket, vagy rosszabb. Végtére is Spherus Magna teremtményei miért akarnák, hogy egy oly háború tépázta világ lakói, mint az övék, tudomást szerezzenek róluk?
A sűrű erdőkön és magas hegyeken átvezető út hosszú volt és veszélyekkel teli. Időnként hatalmas üvöltések rázták meg a földet. A két matorán nem érdeklődött a forrásuk után – egyikük sem akarta igazán tudni – és Teridax sem tájékoztatta őket.
Végül megérkeztek egy hatalmas, teljességgel kristályból és vasból álló erődítményhez. A főbejáratot két másik Makuta őrizte, szintén fehér páncélban. Mazeka és Vultraz felismerte bennük Gorastot és Icaraxot. Tiltakozás nélkül átengedték őket. Egyedül akkor merült fel némi bizonytalanság, amikor Vultraz rápillantott Gorastra, és odaszólt:
- Csípem a szerkót.
Gorast erre telekinetikusan a levegőbe emelte őt, aztán hozzávágta a földhöz. Ő így értelmezte a békés fogadtatást.
Az erődig tartó utazás nem volt rövid. A főbejárattól a központi termig vezető út pedig még annál is hosszabb volt. A századik forduló meg kanyar után Mazeka sejteni kezdte, hogy ez szándékosan lehet így. A Nagy Lények nyilvánvalóan nem látják szívesen a vendégeket, és nem akarják, hogy az eddigiek észben tudják tartani, hogy juthatnak el hozzájuk.
Mazeka azt várta, hogy egy terjedelmes laboratóriumban fognak kikötni. Ám e helyett a szoba, ahova Teridax elvezette őket sokkal inkább egy gyűlésteremre hasonlított. A terem túlsó végén egy félkör alakú pódium állt. A mennyezetbe ágyazott fénykövek voltak az egyetlen fényforrások, és épp csak annyi világítást adtak, hogy láthassák a kezüket, ha az arcuk elé tartották. Mintha haloványan hat alakot is látott volna az emelvénynél, de aztán hirtelen eltűntek. Talán, akárcsak oly sok más dolog is, ők is az árnyék és fény játékai voltak.
Egy lágy hang törte meg a csendet, mely alig volt több egy suttogásnál.
- Kiket hoztál hozzánk, Makuta, és miért?
- Azt mondják, egy másik földről jöttek, ahová vissza akarnának jutni – mondta Teridax. – Toának látszanak, de szerintem a külsejük csalóka. És az egyikük… az egyikük lelke árnyakkal van tele.
Mazeka halkan átkozódni kezdett. Mekkora idióta volt – a Makuták telepatikusak. A Mata Nui Rendjének képzése révén az ő elméje védve volt, ám Vultraz nem tudott védekezni a mentális behatolás ellen. Teridax olvasott az elméjében, és már mindent tudott.
- Lépj elő – szólt egy újabb suttogás. Mazekát megdöbbentette, milyen ősinek hallatszott.
Előrelépett egyet. Vultraz habozott, de aztán Teridax őt is előrelökte. A csönd végtelennek érződött. Ekkor újabb suttogások hangzottak fel.
- A mi munkáink… de nem a mieink. Érdekes.
- És az egyik árnyakkal telt? Milyen izgalmas… vajon hiba csúszott az alkotásába?
- Talán szét kellene szednünk, és megnéznünk.
- Nem, nem… az túl extrém. De egyetértek, meg kell vizsgálni.
- Nem, na várjatok csak – így Vultraz. – Én nem jelentkezem kísérleti Rahinak.
- Mi csak haza akarunk menni – mondta Mazeka. – Mivel… elintézni való dolgunk van. Azt kérem, hagyjatok távozni.
- Ez a lehetőség már elveszett – suttogta az egyik Nagy Lény.
- Talán nem. Talán még nem. Cserét még csinálhatunk.
- Mi a neved, látogató?
- Mazeka.
- Mazeka, igen – jött a válasz. – Számtalan csodás alkotásunk van, Mazeka… némelyiket még a hű Teridax sem ismeri. A látogatásotok, hogy őszinte legyek, lenyűgöz, mégsem lep meg minket. Teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy a létező végtelen, megszámlálhatatlan valóságban vannak hasonmásaink. Csak idő kérdése volt, míg az ő egyik alkotásuk áttöri a dimenziók falait… és ismervén az ő alkotásaik kaotikus állapotát, nem igazán vártunk erre az eseményre.
- Úgyhogy cserét ajánlunk. Neked megengedjük, hogy visszatért oda, ahonnét jöttél. A társadat azonban itt tartjuk – bizonyosan így is bőven elég sötétség van az univerzumodban, és nincs szükség többre. Egyszersmind érdekel minket, hogy másik énjeink hol vétettek hibát az ő megteremtésében. Cserébe megengedjük, hogy a mi univerzumunkból magaddal vigyél valakit, hogy megtartsd a két világ közti egyensúlyt.
Mazeka nem tudta, mit szóljon. Már évek óta gyűlölte Vultrazt, de becsületesen akarta elintézni és az igazságszolgáltatás elé állítani. E helyett kénytelen lesz itt hagyni egy idegen valóságban, ki tudja milyen jövő elé nézve.
- Sajnálom – mondta Mazeka. – Nem fogadhatom el kérésetek.
- Azt roppantul sajnálnánk – válaszolt az egyik Nagy Lény –, ha kérés lett volna. Nem az volt.
Chirox és Vamprah tűntek elő a sötétségből, és megragadták Vultrazt. Mazeka megindult, hogy megállítsa őket, csakhogy Teridax az útjába állt.
- Én láttam a romlást a lelkében – mondta a Makuta. – És annál is többet… olyanokat, mik szégyennel töltenek el. Egy torz tükörbe néztem, melyet legszívesebben darabokra törnék. Nem kap se többet, se kevesebbet, mint amit megérdemel.
- Ti ezt nem értitek – mondta Mazeka, miközben Vultrazt elvonszolták. – Ő az én felelősségem.
- Ő senki másnak nem felelőssége, csak önmagának – mondta Teridax. – Ha mást nem is tanulsz meg az itt eltöltött idődből, ezt azért tanuld meg.
- Válassz hát – mondta az egyik Nagy Lény. – Ideje indulnod.
Mazeka eltöprengett. Valóban vissza akart-e vinni valakit magával, és ha igen, kit? Mackut? Kapurát? Egy Nagy Lényt? Van itt bárki, aki segíthet nekik az odahaza dúló háborúban?
Ekkor hirtelen megkapta a választ. Teridaxhoz fordult, és azt mondta:
- Te.
Az bólintott.
- Szóval át a tükrön…
- Hogy lehetőséged legyen összetörni – mondta Mazeka.
- Készüljetek fel – mondta a Nagy Lény. – Nem irigylünk titeket, se az utazásotok, se az úti célotok. De ezt az utazást muszáj megtennetek… és a célt talán csak ti menthetitek meg.

FOLYTATÁS AZ ÁRNYAK URALMÁBAN…