Mazeka megragadta Vezon karját, és elráncigálta onnan, ahol Tridax Makuta és Tobduk viaskodtak.
- Mozdulj meg, bolond – mondta a matorán. – Vagy meg akarsz halni?
- Nos… - mondta Vezon, mintha komolyan fontolóba vette volna a kérdést. – Mindegy, a véget akarom látni.
- Higgy nekem, számos véget érést nézhetsz végig – így Mazeka, némi keserűséggel a hangjában. – Valamikor minden véget ér… és nem mindig tudjuk, hogy miért.
- Milyen elgondolkodtató. Milyen bölcs – mondta Vezon. Aztán kitoldotta: - Milyen unalmas. Ki vagy te, és miért vagy itt?
- Azért jöttem, hogy megöljelek – felelt Mazeka.
- Oh – vidult fel Vezon. – Tudtam én, hogy van benned valami kedvemre való.
___

Tobduk figyelte, ahogy a Makuta páncéljának utolsó darabkája is szétoszlik a protoacél evő vírus hatására. Így már csak a szabadon lebegő antidermisszel kellett elbánnia. Az odakint dúló tombolás közben tovább folytatta Destral erődjének rengetését, összedöntését.
- Ti Makuták – mondta Tobduk, a fejét rázva. – Végső soron nem is vagytok mások, csak a korrupció felhőcskéi. Semmi szubsztancia. Nem úgy, mint ez a sok Toa, akik szerte a kamrában raboskodnak.
Tobduk körülnézett. Nem ismerte fel a tartályokba zárt Toákat, de azt látta, hogy – valahogy – mindannyian ugyanazok.
- Valami olyasvalamivel játszadoztál, amivel nem kellett volna – folytatta, némileg aljas, éneklő hangon.- Bőven elég Turaga mesét hallottam, hogy tudjam, ez mihez vezet.
A terem közepében lebegő fekete és zöld színű antidermisz sötétebb árnyalatúvá vált. Tobduk nem kételkedett benne, hogy a Makuta mentálisan próbálta támadni… vagy netán telepatikus úton az életéért könyörgött volna? Ám mivel az elmepajzsa be volt kapcsolva, mindenféle behatolás ellen védett volt. Ennek örült is: nem bírta elviselni, ha egy felnőtt gázfelhő sír.
- Ki tudom találni, mire gondolsz – mondta Tobduk. – Itt ez a sok Toa, senki nem merné elpusztítani Destralt. Senki sem merészelné veszélyeztetni azt a sok másik valóságot. Senki nem áldozna fel ennyi életet.
Tobduk mosolyogva előrántott egy ijesztő külsejű pálcát. A nyelére matorán szimbólumokat véstek, és a csúcsára egy végzetvipera fejet faragtak.
- Akkor had meséljek neked valamit. Régen egy innen keletre fekvő szigeten éltem… egyszerű hely volt, ahol egy pár társammal próbáltunk boldogulni. Időnként meggyűlt a bajunk ugyan egy pár Rahival, de semmi komoly nem történt. Legalábbis addig nem, míg meg nem jelent egy Makuta.
Egy kis kísérletet akart elvégezni. Összekevert egy kevés ilyet, egy kicsi olyat, és mielőtt észbe kaptunk volna… már volt egy óriáspókja… aztán meg még több. De ez nem volt elég… ki akarta deríteni, mire képesek. Úgyhogy ráuszította őket a falvunkra… percek alatt véget ért az egész. A Makuta a munkája a végeztével átkeresztelte a szigetünket Visorakra, a kisállatai tiszteletére.
Az emlék hatására Tobduk kissé összerezzent.
- Megszöktem a szigetről… másoknak is sikerült… és eljutottam Nynrahra, és onnan meg Steltre. De mire odakerültem, mindaz a sok rémség, aminek a szemtanúja voltam… megváltoztatott. Amikor az új barátaim befogadtak maguk közé, elneveztek „Tobduk”-nak, ami ha minden igaz, „túlélő”-t jelent. Marhára vicces, nem gondolod?
Tobduk szemeiben csillogott a harag és a zavarodottság.
- Mert tudod, nem éltem túl. Már nem is tudom, ki voltam egykoron. Már más vagyok… de nem az, amivé a Rend tenni akart. Senki sem vagyok.
Fehéren izzó sugár lőtt ki ekkor Tobduk pálcájából. Eltalálta a levegőben lévő antidermiszt, és pillanatok alatt elégette. Tobduk addig le sem állította a pálcát, míg a legutolsó részecskéje el nem tűnt.
- Hathatós – mondta Mazeka a kapualjból.
Tobduk vállat vont.
- Fogjuk rá. Hová lett a másik? Olyan, mint egy kóbor Rahi… láncra kell verni.
- Halott – lódított Mazeka. Fogalma sem volt róla, ki lehetett ez a Vezon, de semmi oka nem volt rá, hogy megölje. Úgy döntött, hagyja, hogy a kinti sereggel szemben tegye próbára előreláthatóan csekély szerencséjét.
- Tartozol nekem – folytatta a matorán. – Azt mondtad, ha segítek, megmondod, hogy jutok el a magba.
Az erődöt egy robbanás rázta meg. A kamra mennyezete megrepedt, és törmelék kezdett peregni.
- Azt mondtam – ismételte Tobduk, akit látszólag hidegen hagyott a körülötte zajló szüntelen rombolás. – Rendben van, matorán, megmutatom neked a helyes irányt.
- És mi lesz ezzel a rengeteg Toával? – kérdezte Mazeka.
- Rossz hely, rossz idő – válaszolt Tobduk. – Ők nem tartoznak ide, nekünk meg nincs időnk mind hazaküldeni. A háború áldozatai lesznek. Itt maradhatsz, hogy próbáld őket megmenteni, de én elvégeztem a dolgom… úgyhogy semmi keresnivalóm itt. Ha meg akarod tudni a mag titkát, velem jössz.
Mazeka megfontolta. Mi a fontosabb: egy rakás ismeretlen Toa élete, vagy meghiúsítani bármit is tervez Vultraz? Tudta, hogy egy Toa mit csinálna – kockára tenne mindent, hogy segítsen a rászorulókon, miközben a gonosz elmenekül, és ez által hosszú távon még több életet veszélyeztetne. Talán épp ez annak az oka, hogy csak 50+ Toa él még az univerzumban – s Mazeka egyébként sem tartozik közéjük.
- Rendben – mondta végül. – Menjünk.
___

Amikor a matorán és a Rend ügynök végre eltűntek a kamrából, Vezon kimerészkedett az árnyak közül. Destral körülötte hullott szét, de őt ez nem érdekelte. Szemeit a megannyi kristályos tartálya és a bennük alvó Toára szegezte.
Nemrég még gúnyolódott Tridax Makuta „gyűjteményén”. De amikor az őrült átsimította az ujját az egyik tartályon, önkéntelenül is elgondolkodott:
Mire lehetnék képes egy egész seregnyi Toával az oldalamon?