Öt évvel ezelőtt…
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – suttogta Mazeka.
- Nem – felelt a láthatatlan Jerbraz. – De ez az egyetlen ötletem.
A Tren Krom félsziget egyik kisebb falujának külső peremén tartózkodtak. Mazeka még sosem látta ezt a települést, habár az évek során feltárta a félsziget nagy részét. Első látásra úgy tűnt, mint bármelyik másik falu – egy sorozatnyi kunyhó, egy központi gyülekező terület, sétafikáló matorán. Ami különössé tette, az volt, hogy a hely minden egyes zugában abszolút csend honolt.
- Mi folyik itt? – kérdezte Mazeka, olyan halkan, hogy még magát is alig hallotta. Ennek ellenére az egyik matorán megállt, és körülnézett.
- Ezek de-matorán – válaszolt Jerbraz. – Hang matorán. Nagyon érzékenyek a zajra, úgyhogy a kezdetektől arra képzik magukat, hogy ne keltsenek többet a szükségesnél. A dolog jó oldala, hogy olyan kifinomult a hallásuk, hogy valószínűleg minden szavunkat hallják… és akkor is hallanák, ha több kióra lennénk innen.
Mazeka megfontolóba vette.
- Akkor miért suttogunk?
- Tiszteletből. Meg mert utálják a hangos zajt – ebből az okból tiltották ki innen a Toát. Ahová Toa megy, oda a harc is követi… és a harcok zajosak.
Mazeka érezte Jerbraz láthatatlan kezét, ahogy megveregeti a vállát.
- Az ott Krakua, a tisztástól balra – őt keresed. Nekem úgy fest, mint bármelyik másik falusi, de a fejesek azt mondják, ő számít. Úgyhogy menj csak be, és hozd ki onnan… mielőtt valaki más tenné meg.
Akire Jerbraz mutatott, egymagában ácsorgott, de nem önszántából. A többi matorán kerülte őt, és csúnya tekintetekkel illeték meg. Mazeka hamar rájött, miért: Krakua hümmögött magában.
- Valaki azt vallja, egy nap Toa lehet belőle – folytatta Jerbraz. – Látom is, miért. A kiválasztott matoránok mindig kissé… különcök. Mintha az agyuk valami olyat tudna, amit nem akar velük megosztani.
Jerbraz noszogatására Mazeka beosont a faluba, és integetni kezdett Krakuának. Ügyelt rá, hogy ne kiáltson felé. Nem szeretne szükségtelen figyelmet kelteni. Mikor Krakua odament hozzá a faluszélre, Mazeka azt mondta:
- Te nem ismersz engem, de azért küldtek, hogy megtaláljalak.
- Ki küldött? – kérdezte Krakua.
- Azt nem mondhatom meg – válaszolt Mazeka.
- Oké. Akkor miért?
- Sajnos azt sem mondhatom el – felelt Mazeka, és máris kényelmetlenül érezte magát.
- Akkor van valami, amit meg tudsz velem osztani? – kérdezte zaklatottan Krakua.
Mazeka átnézett Krakua vállán. Valami begurult a de-matorán falu közepére.
- Igen! – kiáltott, és rávetette magát Krakuára. – Bízz bennem!
Keményen huppantak a földre. Mazeka épp időben fogta be a kezével Krakua hangérzékelő berendezését. Egy hangból álló fal csapott le a falura, mely a normális érzékelésű lények számára is iszonyatosan hangos volt, a hang matoránok számára pedig majdnem végzetes. A falubéliek szinte azonnal összeestek, leteperte őket a hang. Mazeka is majdnem elájult, de küszködött, hogy megőrizze eszméletét, és mindent megtegyen Krakua védelme érdekében.
Amikor a hatás végre elmúlt, Mazeka már saját hangját sem hallotta. Párszor kiáltott Jerbraznak, de a válaszát amúgy sem hallotta volna, és a vállán sem érzett paskolást. A Rend ügynöke tán magára hagyta volna?
Mielőtt emiatt aggodalmaskodhatott volna, valaki belépett a térre. Egy ta-matorán volt, bár Mazeka nem ismerte fel, ki. Henyén felkapta a szerkentyűt, amivel hatástalanította a lakosokat, mosolygott, és eldobta. Majd nekilátott, hogy átnézze az eszméletlen matoránokat, mintha egy bizonyos személyt keresne. Egyeseket a kardjával is megfordított, hogy jobban szemügyre vehesse.
Mazeka levette a kezeit Krakua fejéről. Kézjelzéseket használva jelzett Krakuának, hogy kövesse. Mazeka futásnak eredt, de rálépett egy faágra, ami eltört. Mivel még mindig süket volt, nem tűnt fel neki a hang. Ám a ta-matoránnak igen.
A következő pillanatban Krakua körbeperdítette Mazekát. Miközben így tett, egy ta-matorán által elhajított tőr beleállt egy közeli fába. Mazeka elővette sajátját, készen a harcra. Ám a ta-matorán nem indult meg felé – sőt inkább meglepettnek tűnt.
- Menj! – kiáltotta Mazeka Krakuának. – Tűnj el innen! Én majd elintézem.
Krakua hezitált. Aztán a lábai elemelkedtek a talajról, és berepült a dzsungelbe. Mazeka majdnem mosolyra fakadt – Jerbraz mégsem hagyta el. Biztonságba vitte Krakuát.
A ta-matorán támadt. Mazeka kissé hátrahajlott a sarkaira, készen a támadás fogadására. A ta-matorán próbaképp tett pár támadómozdulatot, aztán belelendült, vagdosott és szabdalt. Mazeka hárította az ütéseket, és még be is vitt egy párat. Ám közben zavarta valami. Valami ismerős volt ebben az ellenségben – nem a kinézete, és nem is a hangja, hisz’ egy szót sem szólt még. A harci mozdulatai voltak azok. Néha-néha valami olyat tett, ami ismerősen csengett, majd aztán elhallgatott.
Sajnos azonban nem a harc heve a legalkalmasabb idő, hogy felfrissítsük a memóriánkat. A ta-matorán kihasználta a figyelmetlenségét, hogy lefegyverezze. Mazeka megpróbálta visszaszerezni a pengéjét, ám a ta-matorán közé és a fegyvere közé állt. Egy gyors suhintás, és Mazeka elvesztette a maszkját. Megbotlott, és a földre esett.
Ellenfele mosolyogva állt fölötte. Kegyelemdöfésre emelte kardját, és egy pillanatig megforgatta a feje fölött.
És akkor Mazekának beötlött. Valaki vagy valami megváltoztatta a kinézetét, de a kard végső csapás előtti megpörgetésének szokása…egyedül egyvalaki csinált ilyet Mazeka emlékeiben.
- Vultraz! – mondta döbbenten. – Te… élsz?
- Amit rólad már nem mondhatnak el – suttogta Vultraz, ahogy borotvaéles kardját meglendítette Mazeka feje felé…