Öt évvel ezelőtt…
Mazeka oldalra vetette magát, ahogy a savas penge átszelte a levegőt ott, ahol az imént állt. Hallotta a több száz éves szikla szétmállásának haragos sziszegését, miként átsúrolt rajta a kard. Ha egy lépéssel lassabb lett volna, a páncélja sisteregne most.
Földet érve bukfencezett egyet, és tőrjével készenlétben szökkent újból talpra. Vultraz megpördítette feje fölött a pengéjét, és közben mosolygott.
- Tudtad, hogy ez lesz a vége, nemde bár? – mondta a karmazsin páncélt viselő matorán. – Csak a kettőnk, maszktól maszkba.
- Ez már nem az egyik epikus regéd – felelt Mazeka. – Tolvaj vagy és gyilkos, Vultraz. Megöltél egy teljes matorán falut, akik pedig semmit sem tettek ellened.
- Csakhogy volt náluk valami, ami kellett nekem: egy teljesen ép lávaékkő, igazi ritkaság a Tren Krom félszigeten. – válaszolt Vultraz. – Nem akarták átadni… azt hitték, lecsillapítja nekik a vulkánt vagy valami ilyesmi… nem kellett más, csak egy pár jól elhelyezett robbanás meg tengernyi láva, és rájöttek, mekkorát is tévedtek.
Mazeka nekirontott. Vultraz oldalra lépett, és pengéje lapjával találta el ellenfelét, beleégetve annak páncéljába a fegyver körvonalát. Mazeka a sziklaperem szélére botladozott, de még időben megtorpant. A teljes hegyoldalt fűrészkristályok fedték, melyek elég élesek voltak, hogy a páncélzatot és szöveteket is szétszaggassák.
- Hányszor kell még átvennünk ezt? – mondta Vultraz. – Mikor jössz rá, hogy nem vagy Toa… csak valami eszelős falusi, aki azt képzeli, az a dolga, hogy rosszfiúkkal hadakozva tegye kockára a bőrét? Menj haza, Mazeka. Térj vissza a kis életedhez, mielőtt még véget vetek neki.
Mazeka feltápászkodott, háttal a szakadéknak. Vultraznak igaza volt: ő csak egy matorán, maszk- és elemi erők nélkül. Ugyanakkor persze Vultraz is az, ámde régi ellenfele a hazudozás, csalás és gyilkolás terén többéves tapasztalattal bírt. Mindössze pár évvel ezelőtt Mazeka még csak egy tudós volt, aki próbálta megfejteni az univerzum rejtélyeit. De egy nap Vultraz végzett az oktatójával, és értékes táblákat lopott el, rajtuk évekig tartó kutatás eredményeivel. Azóta sokszor megütközött már vele, de a táblákat sosem találta meg.
- Tedd le a fegyvered, öreg cimbora, és sétálj el – mondta Vultraz.
- Sosem voltunk cimborák! – köpte Mazeka.
- Dehogyisnem – vicsorított Vultraz. – Annyi boldog éven át gürcöltünk a visszamaradt falvunkban, próbálva elkerülni Gorast Makuta figyelmét. Csakhogy én voltam kettőnk közül az elszántabb. Elmenekültem.
- És azóta is futásban vagy – mondta Mazeka. – Ideje abbahagynod, mielőtt valami olyasmibe futsz, amivel nem tudsz boldogulni.
Vultraz támadásba lendült, és pengéjét lesújtotta… de nem Mazekára. Helyette azt a szikladarabot nyeste el, amelyen ellenfele állt. A sav hatására a kő szétolvadt, és lezuhant. Mazeka is vele együtt esett, de sikerült belekapaszkodnia a perembe, és most úgy lógott a borotvaéles kristályok felett.
- Egyáltalán nincs kedvem megölni téged – mondta halkan Vultraz. – Te kapocs vagy a múltamhoz… egy emlékeztető mindarra, ami sosem akartam lenni. De egyfolytában az utamba állsz, és azt nem hagyhatom.
Vultraz a feje fölé emelte kardját, és lecsapott vele. Mazeka oldalra lendült, egyik kezével eleresztette a sziklát, és kihasználta lendületét, hogy felemelje a lábait. Oldalba rúgta Vultrazt, akit a támadásának ereje lendített előrefelé. A két hatás együttese átdobta Vultrazt a sziklaszirten. Nem sikoltott fel a hosszú zuhanás alatt.
Mazeka lenézett, és átkozódott. Lehetetlen volt ekkora magasságból kiszúrni Vultraz tetemét, de bizonyos szemszögből ez áldás is volt. Abból, aki több száz lábat szánkázik lefelé a fűrészkristályokon, nem is marad sok látnivaló. Arra koncentrált inkább, hogy megpróbáljon visszamászni a biztonságba, mielőtt még csatlakozna ellenfele sorsához.
Egy tengerkék páncélba burkolt kéz ragadta meg a csuklóját, aztán felemelte őt. Egy olyan női harcoshoz tartozott, akit Mazeka még nem látott. Láncos buzogányt és egy pajzsot viselt, és olyan erősnek tűnt, hogy akár egy Takea cápával is elbánhatott volna egyetlen ütéssel. Nem Toa volt, azt majdnem biztosra vette, de fogalma sem volt róla, ki lehet.
- Én egy… barát vagyok – szólt az idegen. – Ne légy kíváncsi a nevemre. Láttam, mi történt itt. Igazán bátor matorán vagy.
Mazeka megrázta a fejét.
- Nem bátor. Szerencsés. És annyira az sem… meghalt, mielőtt elmondta volna, amit tudni akarok. Mist vissza kell térnem a falvamba, hogy átadjam magam az igazságszolgáltatásnak.
A harcos rázta meg erre a fejét.
- Ne félj. Nagy szolgálatot tettél népednek, és meg fognak érte jutalmazni… és ki tudja, ki másnak segítettél még ma?
Mazeka nem válaszolt, csak fejét leszegve elsétált onnan. A harcos figyelte távozását. Amikor már majdnem látótávon kívül volt, megmentőjének arca és alakja pislákolni és változni kezdett. A következő pillanatban a nagy erejű harcos helyén a Gorast Makuta ácsorgott. Mazekára nézett, aztán át a sziklaperemen.
- Úgy ám, kis hős – mondta, miközben ördögien vigyorgott. – Vajon ki tudja