Axonn fuldoklott. A zöldes fekete folyadék megtöltötte a száját és a tüdejét, még mielőtt észbe kapott volna. Izmos kezeit ide-oda lóbálta, igyekezvén belekapaszkodni valamibe, de sikertelenül. Ahogy egyre mélyebbre merült, Axonn máris tudta, hogy itt, a Makuták fajának szülőhelyén fogja lelni a vesztét.
Ekkor hitelen gyors emelkedésbe kezdett a zavaros anyagban. Egy erőteljes kéz szorítása húzta ki a halálból. A következő pillanatban már a lábai alatt tudhatta a talaj kemény kövét. Fulladozott és levegőért kapkodott. Amikor a szemei előtt táncoló színek lecsillapodtak, feltekintett a megmentőjére. A padló fölött egy méter magasan Brutaka lebegett: szemeiből és ujjainak hegyéből zöldes lángok csapdostak ki. Páncélzata számos helyen eltört, miután az alatta lévő szövetek megnövekedtek. Nyers energia aurája vette körül, amely olyan fényesen ragyogott, hogy Axonn eltakarta a szemét.
- Axonn – mondta Brutaka. – Örülünk, hogy életben vagy.
- Örültök? Brutaka, mi történt veled?
- Én… mi a Makuta fajának esszenciája vagyunk. Tudjuk, amit ők is tudtak, ám elfeledtek. Látjuk a hibát. A vétségeket. Oly sok minden szorul javításra – de nem lehet megtenni.
Axonn készenlétben tartotta a baltáját. Ismerte a Makuta antidermisz Brutakára gyakorolt hatását. Ha magába szívta, erősebb lett tőle, de ehhez foghatót még sohasem látott vagy hallott. Brutaka teste volt ott és a hangja is az övé, ám a szavakat nem a régi barátja ejtette ki.
- Spherus Magna, az összetörés – mormolta Brutaka, látszatra inkább önmagához, mint Axonnhoz. – A három, mi egy kell, hogy legyen – a kettő, minek eggyé kell tennie.
Brutaka hirtelen előrenyúlt, és vasszorítással megragadta Axonn karját. Az érintése perzselte őt, de Axonn visszatartotta a sikoltást.
- Emlékeznie kell, ki kell tárni a szemeit, különben az 100000 éves utazás kárba vész. Alant lapul, készen a végzetével való találkozásra. Oda kell mennünk, jóvá kell tennünk a hibát. Megannyi hibát, mielőtt az összetörés véget érne.
* * *
Ősi felmászott egy alacsony emelkedőn. Óvatos volt, nehogy elessen a törmeléken, amely egykor egy xiai gyárépület volt. Az elmúlt egy óra nagy részét az Árnyékos keresésével töltötte. A város védelmét kellene megtárgyalniuk, ám a Sötét Vadász vezért sehol nem találta. Aggódott. Helryx Toa megkérte Ősit, a Sötét Vadászok körébe épített ügynökét, hogy rendszeresen jelentse neki a xiai helyzetet és az Árnyékos tetteit. Biztosra vette, hogy a Makuta Testvériség rá fog támadni a szigetre, és Ősi máris megkésett a jelentésével.
Felkapaszkodott a domb tetejére. Legelsőnek az Árnyékost látta meg, amint egy törmelék halom tetején áll. Egy kisebb szelencét tartott a kezében, ami ki volt nyitva, és gyanús mosollyal meredt a taralmára. Ahogy Ősi közelebb húzódott, még két dolgot vett észre: egy halott Vortixxot a földön, akinek arcát protodermisz kristály fedte; és azt, ami a ládikában volt: három üvegcsét.
- Mire leltél? – kérdezte Ősi. – És miért lenne egy Vortixx olyan balga, hogy ki merjen állni ellened?
Az Árnyékos ijedve nézett fel. Majd láthatóan megnyugodott, amikor látta, hogy csak Ősi az.
- Egy bámulatos dolgot – mondta. – Hallottál már Kojol Makutáról?
Ősi bólintott. Mata Nui Rendje révén ismerte a történetet: Kojol éppen Xiára látogatott, hogy megbeszélje egy vírus hozzáadását ahhoz a fegyverhez, amit a Vortixx a Makuta számára készített. Látogatása alatt egy „véletlen” folytán egy másik vírus végzett vele. Csakhogy az nem baleset volt, a Rend volt a haláláért a felelős.
- Több vírust hozott magával, amikor Xiára jött – folytatta az Árnyékos. – Néhányat sosem találtak meg. Úgy tartották, a páncéljával együtt égtek el. De nem így volt, és én most rájuk találtam.
Ősi próbálta minél jobban leplezni az aggodalmát. Ha egy ilyen fegyver kerül a Sötét Vadászok kezébe, az kész katasztrófa.
- Kiváló – mondta. – Jó pénzért eladhatjuk őket.
- Eladni? – így az Árnyékos. – Nem, nem, saját célomra használom fel őket. Megtanulom, hogy pontosan mire képesek, és akkor Helryx meg a Makuták leborulnak elém! De idő kell… sok-sok idő és nyugalom a munkához. Senki sem tudhatja, hogy nálam vannak. Épp ezért kellett ennek a Vortixxnak vesznie. És épp ezért…
Kettő energiasugár lőtt ki az Árnyékos szemeiből, eltalálva Ősit. A Sötét Vadász veterán ekkor eltűnt, a sugarak ereje elporlasztotta őt.
- Bocsáss meg, öreg barát – mondta az Árnyékos. – De ismered a régi mondást: Egy megosztott titok többé nem titok.
* * *
Vezon a Tridax nevű Makuta nyomában loholt keresztül a destrali erődítmény csarnokain, és mindent megtett, hogy ne vegye észre. Az ősi építmény falait heves ütlegelés rázta: Mata Nui Rendje végre belefogott a Makuta bázis ellen irányuló támadásba. Vezon küldetése egyszerű volt, mégpedig szándékosan, hogy a bomlott agya is képes legyen felfogni: Kövesse Tridax Makutát, találja meg, a Makuta mivel teleportálja a szigetet egyik helyről a másikra, és aztán tegye használhatatlanná. Ezután Tridax minden bizonnyal megöli majd, de hát egy terv sem tökéletes.
Eleinte úgy tűnt, minden az elvártak szerint folyt: Tridax egy alagsorba tartott, látszólag észre sem véve, hogy követi valaki. Az alagsor egy irdatlan kamrába vezetett. Ami abban a helyiségben várta őt, még a megzavarodott Vezont is megrázta: A falak a kamra minden oldalán negyven láb magasra nyúltak. Sztázistartályok sorakoztak a falak mentén, majd’ száz. És mindegyik tartályban egyforma alakok tartózkodtak. Néhányuk páncélzata koromfekete volt, a legtöbb fehér és arany színű, de nyilvánvalóan mind ugyanazok voltak. Egyfajta sztázisba kerültek.
Tridax a kamra közepéhez lépdelt, ahol egy kis asztal állt. Rajta egy Kanohi maszk. Tridax odanyúlt érte, majd váratlanul sarkon perdült, és árnyékot lőtt Vezon felé. Mielőtt kitérhetett volna előle, az árnyéksugár a falhoz szegezte őt.
- Azt hiszed, nem hallottam a követésre tett ügyetlen kísérleted? – mondta Tridax. – Te akartad, Skakdi szemét. Meg akarod ismerni Destral leghatalmasabb titkát? Ki akarod elégíteni a tudásszomjadat, mielőtt meghalnál? Tekints körbe!
Vezon úgy is tett, de nem lett semmivel sem okosabb.
- Szép kis gyűjtemény – mondta. – Habár én inkább a kagylókat szeretem. Esetleg a leveleket. Óh, és persze az ellenségeim fejeit, bár azok sok helyet foglalnak.
Tridax mosolygott, és felemelte a maszkot.
- Tudod, hogy mi ez itt? Egy Olmak Kanohi, a Dimenziókapuk Maszkja. Az egyik a kettő létező közül. Nem is olyan rég, a társam, Mutran Makuta, meg én kísérletekbe fogtunk, hogy kialakítsunk egy árnyékpiócának nevezett lényt: egy lényt, mely képes kiszívni másokból a fényt, és megtölteni őket sötétséggel. Ettől egy ötletem támadt. Tudtam, hogy a maszk nem csupán ezen dimenzió más helyeit képes elérni, hanem más valóságokat is. Így hát átutaztam a többi dimenziót, és mindegyikből összegyűjtöttem az ottani Takanuva Toát, visszahoztam őket, majd a kedvenceimet jóllakattam a fényükkel. Ha elkészülök, egy egész sereg Árnyék Toám lesz, és mind a Makuta legveszélyesebb ellenségéből termett.
A falak ismét megremegtek.
- Akkor szerintem jobban teszed, ha sietsz – javasolta Vezon.
- Ugyan minek? – így Tridax. – Mindössze az elkészült Árnyék Takanuvákat kell szabadjára engednem, és ők majd megszabadulnak a támadóktól. Akkor aztán igazán munkába lendülhetek. És aztán…
Tridax elhallgatott a töredező kristály hangja hallatán. Meglepődése miatt megszűnt az árnyék ereje. Vezon a padlóra bukott, de előtte még látta, ahogy a Makuta rémülve néz a karjára. Valami a szemei láttára bomlasztotta szét a páncélkesztyűjét, és az antidermisze máris szabadon ömlött a levegőbe. Két lény lépett elő az árnyakból. Az egyik egy matorán, a társa valamilyen más faj tagja: jó magas, és veszedelmes kinézetű. A Makutára nézett, és nevetett – éles, kaján hangja volt.
- A Makuta legveszélyesebb ellensége? – mondta Tobduk. – Készülj fel, mindjárt találkozol vele.