Az Árnyékos – a Sötét Vadászok ura, a Makuta halálos ellensége, egy tolvaj, gyilkos és hódító – unatkozott. Miután Mata Nui Rendjének utasítására embereivel együtt elutazott Xia szigetére, és birtokba is vette, édeskevés tennivalója akadt. A szigetet mindössze pár óra leforgása alatt lecsendesítették. Attól az egy vagy két Sötét Vadásztól eltekintve, akiket a Rend néha-néha különféle küldetésekre rendelt, haderejének zöme még semmit sem tett. Az Árnyékosnak nem tetszett, hogy a szigeten ragadt, se az, hogy elhanyagolták.
Éppen ezért, a mai nap Xia üzemeinek szórakozást célzó portyázása közben találta őt. Noha sürgette a gyártelepek minél hamarabbi munkába állítását, a Tahtorak és Kanohi Sárkány viaskodása közben keletkezett károkat ő sem tudta kijavítani. Miközben épp az egyik ilyen üzemben sétált, belebotlott egy Vortixxba, aki eszeveszett módon turkált a törmelék közt.
- Te meg mit művelsz itt? – kérdezte az Árnyékos.
A Vortixx meglepődve sóhajtott fel. Amikor meglátta a kíváncsiskodót, rögvest letérdelt elé, és lehajtotta fejét. Úgy rémlett, a Vortixx népe mindig pontosan tudja, hogy mikor és hogy kivel kell alázatosan viselkedni.
- Semmit, Nagyuram – mondta a Vortixx –, csak… takarítgatok, hogy a műhelyek parancsaid szerint ismét üzemeljenek.
Az Árnyékos nem mondott semmit. Jól tudta, hogy hangzik egy lódítás – ő is több ezerszer hazudott már. Pár másodperc múlva végül azt mondta:
- Akkor had segítsek.
- Ne! – kiáltott fel a Vortixx. – Az… teljesen felesleges. Ez egy munkásnak való feladat, nem egy magadfajta uralkodónak.
Energia villant fel az Árnyékos pálcájából. Egy kristályos protodermiszből álló szíj jelent meg a Vortixx szája körül, elhallgattatva őt.
- Azt mondtam, hogy segítek – ismételte az Árnyékos.
Fellépdelve a törmelékkupacra, az Árnyékos ásni kezdett, le nem véve a szemét a Vortixxról. Minél mélyebbre ásott, a xiai annál feszültebbnek látszott.
Vajon mi, tűnődött, lehet a gödörnek az alján?
Nemsokára megtudta. Több láb mélyen egy protoacélból készült szelencét talált. A fedélre a Makuta Testvériségének jelképét égették. A doboz zárva volt, ám a zárnak esélye sem volt az egyre kíváncsibbá váló Sötét Vadásszal szemben. Óvatosan nyitotta fel – végtére is akár valami trükkös csapda is lehet. Ám amikor megpillantotta a szelence tartalmát, a szemei tágra nyíltak.
- Na lám, lám – mondta az Árnyékos, ahogy szemügyre vette az őt hamarosan a világ urává tehető tárgyat.
* * *
Vezonról igazán el lehet mondani, hogy egyedi szemszögből tekint az életre. Talán a miatt, hogy legfeljebb is csak pár hete van életben. Talán az Élet Maszkja viselésével töltött ideje miatt. Vagy talán csak azért, mert reménytelenül őrült.
Ám a mai nap megismert egy még a számára is ismeretlen szemszögöt: fejjel lefelé. A Makuta, akivel Destral erődjében találkozott, és nevetve Tridaxként azonosította magát, nem hittel el teljesen Vezon meséjét az árulások sorozatáról. Sőt úgy gondolta, viszontkérdezgetés lesz szükséges: az a fajta, amely során az alanyt a bokájánál fogva felakasztjuk a plafonra.
- Leellenőriztem a teleportációs technikánkat – mondta Tridax. – Semmi nyoma a szabotázsnak. Hazudtál nekem.
- Hát sosem állította senki se, hogy a Makuták olyan jó megfigyelők lennének – így Vezon. – Miért vagy olyan biztos? Mi van, ha a rendkívüli szellemi képességeimmel szabotáltam?
- Neked nincsenek képességeid – mondta a Makuta, miközben kézbe vett egy iszonyú éles pengét. – Neked nincs szellemed. És nemsokára fejed se lesz.
- Igazad van, igazad van! – gagyogott Vezon. – Nincsen se hadsereg, se késleltetés, mindössze a társaságodat akartam élvezni… nos, az élvezni tán túlságosan erős szó. Mondtam már, hogy valamikor az Élet Maszkja volt rajtam? Akkoriban egyetlen henye gondolattal maradványtalanul elintézhettelek volna. Régi szép napok. De ha már ott vagy, légy büszke az igazadért. Destralt semmiféle veszély nem fenyegeti.
Az erődítmény falai hirtelen vad rázkódásba kezdtek egy hatalmas erejű becsapódástól.
- Ezt leszámítva – tette hozzá készségesen Vezon.
A mennyezetről sziklapor hullott, egy rakás fegyver szóródott szét a padlón, és még Vezon láncai is kezdtek meglazulni. A következő robbanás lyukat ütött a falba, és egy megcsonkított Rahkshit röpített be a terembe. Ez alkalommal a lánc teljesen megadta magát, és Vezon lehullott a kőpadlóra. Tridax Makuta nem figyelt oda. Tisztában volt a parancsaival: jelenlegi helyzetében tartani Destralt, ha csak nem kerül támadás alá. Abban az esetben, ha Toa vagy Sötét Vadászok személyében a sziget komoly veszélybe kerül, teleportálja Metru Nui közelébe, és rohanja le a várost. Elsietett, hogy teljesítse a parancsokat. Vezon pedig észrevétlenül a nyomába eredt.
Helyes, gondolta a megzavarodott ex-fogoly, vezess csak el a titkaitokhoz. Ah, ez a terv olyan körmönfont, hogy akár az enyém is lehetne. És talán a végén még a sajátomévá is teszem.
* * *
Messze nyugatra, Pridak egy égő erődöt szemlélt vigyorral a száján. Nagy szerencséje volt, miután kiengedték a Veremből. Fogva tartói ellátták őt hajókkal és minden egyébbel, ami egy hadsereg felállításához kell. Az univerzum leghitványabb gödreiből ex-Sötét Vadászokat, száműzött Votrixxot s még egy pár Skakdit is összekotort legénységéhez. Mielőtt Kalmah egyáltalán előállhatott volna egy harci tervvel, Pridak a hódítás reményében nélküle hajózott el.
Jó érzés volt – ismét fosztogatni, égetni és pusztítani; érezni testén a fénykövek nyújtotta meleget, még ha a vízzel töltött sisakja miatt nem is érezhette a pompás füstöt és a csaták bűzét. Visszatért, és itt is fog maradni.
Emberei körbevették a Makuták itt tartózkodó haderejét, de egyetlen igazi Testvériség tagot sem találtak.
Ám ahogy elkezdte közelebbről is szemügyre venni a hódítás gyümölcsét, egy pár dologra figyelmes lett: az épület nem eredeti, hanem egy korábbi erőd maradványaira emelték. Az alsó szintek még mindig nem készültek el, és miközben ezeket tanulmányozta, egy különös szobát fedezett fel.
A pince alatt egy romokkal teli terem rejlett. A falakat összetörték, csak döngölt talaj maradt hátra, a fal darabkáit pedig szétszórták a földön. Érdeklődve felemelte az egyik törmelékdarabot, és egy szövegrészletet fedezett fel rajta. A szimbólumokban nem látott értelmet, és épp el akarta hajítani, mikor észrevette, hogy egy másik darabkát is írás díszít. Mi több, mindegyiket. Valamiféle üzenet lehet itt, legalábbis lehetett, döbbent rá. Valaki megpróbálta megsemmisíteni a falak összetörésével, ám az üzenet még mindig itt várta azt, aki képe lesz kisilabizálni. És ha valaki úgy hitte, hogy az üzenet olyan információt rejt, amelyet megér megsemmisíteni, akkor bizonyára érdekes információ lehet.
A született vadász végtelen türelmével, Pridak nekilátott összerakosgatni a köveket.