Voya Nui vidékét Axonn szelte át, fegyverével a kezében. Az imént volt szemtanúja, ahogy két alak ölt testet a Zöld Öv területén. Az egyik némileg Botarra hasonlított, ám egyértelműen nem ő volt az. A másik meg úgy festett, mint egy Toa, de Axonn nem ismerte fel. Miután kijelölték őt erre a helyre, megtanulta, hogy először kell küzdeni, csak aztán kérdezősködni.
A Botar hasonmás vette észre őt először, és megpróbálta blokkolni. Axonn páncélba burkolt ökle azonban tovaröpítette. Egy szívfény-villanás alatt már rá is vetette magát a Toára, és pengéjét a betolakodó torkának szegezte.
- Kik vagytok? – morgott Axonn. – Mi keresni valótok van itt? Hadd halljam!
- A nevem Krakua – felelt a Toa, hiábavalóan próbálva elnyomni a baltát a nyakától. – Azért küldtek, hogy megtaláljalak. Szükség van rád.
- Ki küldött? – kérdezte Axonn.
- Helryx Toa. Használd a maszkod, akkor majd megtudod, hogy az igazat mondom.
Axonn épp így tett, és működésbe helyezte a Rode Kanohi, vagyis az Igazság Maszkjának erejét. Meglepődve tapasztalta, hogy a foglya az őszinte igazat beszélte. Kiegyenesedett, és Krakua is talpra állt.
- Akkor Mata Nui Rendjéhez tartozol – mondta Axonn. – Látom, a toborzási feltételek sem a régiek már.
Krakua nem fordított figyelmet a megjegyzésére. Csak annyit mondott:
- Jöjj velünk. Daxia szükségelteti az ottléted.
Még mielőtt Axonn ellenkezni tudott volna, a Botar fajzat odalépett, és aktiválta teleportációs képességét. Mind a hárman eltűntek Voya Nuiról, hogy aztán Daxián jelenjenek meg újból, Mata Nui Rendjének erődjében. Axonn járt már itt, úgyhogy a megjelenésén nem lepődött meg. Egykori társa, Brutaka látványán azonban annál inkább. Az óriási sárkányról nem is beszélve, aki ott állt mellette, és a teljes csarnokot betöltötte.
- Kétségbeejtő lehet a helyzet, ha egy ilyen vén harci Rahit hívnak ide, mint te – mondta Brutaka mosolyogva. – Ja, mellesleg találkoztál már ezzel a magas, zöld, hajmeresztő fazonnal? Ne figyelj a pikkelyekre meg a fogakra, de az orrod jobb, ha befogod mellette.
- Brutaka! – így Axonn. – Mi lett veled – hogy kerültél ki a Veremből?
- Korán kiengedtek jó magaviseletem miatt – mosolygott Brutaka. – De nem én vagyok itt a legmeglepőbb arc. Eljött az idő, barátom. A Rend ez után a sok év után végre felhagy a rejtőzködéssel. Maga Helryx mondta nekem.
- És mit mondott még?
- Két szót – felelt Brutaka, lelohadó mosollyal. – Végzet háború.

Az Ősi néven ismert Sötét Vadász Odina szigetének partján ácsorgott. Háta mögött gyorsan zajlott a Pohatu Nuva által elpusztított erődítmény felépítése. Szemei a vizet fürkészték, a küldetésből visszatérő Lariskát kémlelte. Izgatottan várta, hogy a nő beszámoljon.
Egy kiáltás miatt felfelé tekintett. Egy Odinán nem honos, denevérszárnyú Rahi hallatta, aki odafenn körözött. Felismerte, hogy egy hosszú távú repülésre kitenyésztett fajtával áll szemben. A Sötét Vadászok gyakorta használtak ilyen lényeket, hogy üzeneteket továbbítsanak a másik szigeteken tartózkodó ügynököknek. Ám ezt a repülő állatot nem egy másik Sötét Vadász küldte. Miképp fél tucat fajtársa csatlakozott hozzá, egy olyan alakzatban kezdtek repülni, amit a szigeten Ősin kívül senki sem ismert fel. Neki szánták az üzenetet, ami ráadásul sürgős volt. Itt az idő. Fel kell kutatnia az Árnyékost, hogy megpróbálja megvilágítani számára a Sötét Vadászok fennmaradásának egyetlen útját. És ha az Árnyékos, Ősi öreg barátja nem derül jobb belátásra, kénytelen lesz megölni őt.

Másutt Vezon sétált fel-alá daxiai cellájában. A folyosót két nagy vízzel telt akvárium ékesítette. Az egyikben hat Piraka úszott, immár mutáns tengeri kígyókként. A másikban a Karzahni névre hallgató bizarr kinézetű alak foglalt helyet, akit Vezon meglehetősen őrültnek tartott. És Vezon aztán jól ismeri az őrületet.
Mikor Brutaka csapata Miserix Makutával elmenekült Artidaxról, egy kopár szigetre szálltak le a semmi közepén. Egy kis idő elteltével Brutaka ismét mozgásba lendítette őket, most egy bizonyos Daxia felé. Brutaka elmagyarázta, hogy ama sziget holléte mindig is titok volt, ám a titoktartás már értelmét vesztette. De úgy tűnt, egyikük sem volt hálás, mivel megérkezésükkor Vezont és Roodakát rögvest cellákba vetették.
Vezon az igazat megvallva csalódott volt. Meglehet, megpróbálta elrabolni az Élet Maszkját, s valóban kísérletet tett az Inika Toa megölésére is egyszer. És jól van, még a Zyglaknak is felajánlotta az életüket a sajátjáért cserébe, na de nem mintha az bevált volna. Aztán meg önként jelentkezett, pontosabban szólva testi fenyegetéssel ráerőltették a segítségnyújtásra, de a Miserix Makuta kiszabadításából mégis kivette a részét. És mit kapott mindezért? Egy hideg cellát, egy vigyázatlan őrt és semmi eszközt, amivel megölhetné a Pirakákat. Ez méltányolás lenne?
Merengésének Trinuma karmazsin páncéljának képe vetett véget. A Rend tag hosszasan bámult Vezonra, majd vállat vont és megrázta a fejét. Utána kinyitotta a lakatot, és kicsapta a cellaajtót.
- Ma van a szerencsenapod, nyomorék – mondta Trinuma. – Szabadulsz.
- Kajakra? – így Vezon. – Úgy értem, hát még szép! Egy magamfajta kincset bezárva tartani szörnyű pazarlás. Jól sejtem, hogy a feljebbvalóid stratégiai és taktikai ügyekben kívánnak velem konzultálni?
- Nem – mondta Trinuma. – Azt mondták, hogy szükségük van valakire, aki ha szörnyethal, senkinek sem fog hiányozni. Természetesen azonnal rád gondoltak.
Vezon zavaros elméje feldolgozta, amit Trinuma mondott, és valahogyan egy elismerésként értelmezte.
- Természetesen – felelt. – Vezess el, majd én megmutatom nektek, hogyan kell rendesen meghalni.