Milyen gyorsan is el tud szállni 1000 év, ha az ember Chirox Rahi alkotásban való lepipálásával van elfoglalva. Míg Teridax azzal kötötte le magát, hogy Mata Nui szigetén a matorán népet kínozta, mint egy Muaka a kőpatkányt, én pompázatos kreatúrákat teremtettem meg. Való igaz, néhányuk nem élt sokáig… s valóban, az egyik igen robbanékony véget ért… de sikerekben sem volt hiányom. Ott van például az árnyékpióca – mutáns kraata, amely képes bármely élőlényből kiszipolyozni a fényt. Ugyan ki nem imádja?
Természetesen próbaalanyra is szükségem volt mellé. Elutaztam tehát a körzetemben lévő egyik faluba, hogy egy kellően bátor/reményvesztett/ostoba matoránt találjak, aki önként jelentkezne (erőszakkal is szerezhettem volna egyet, de 100000 év után az a sok sikoltgatás meg könyörgés már kezdett úgyis az agyamra menni). Szerencsém volt, mert épp belefutottam egy Vican nevű lakosba, aki buzgón vágyott egy kalandosabb életre. Fényének elvesztéséért cserébe árnyékéletet kapott, egyszersmind az én asszisztensi címemmel járó tiszteletet… felbecsülésem szerint igazán fair alku volt.
Nem sokkal az után, hogy bemutattam neki a Destralnak nevezett csodát, egy igen különleges eset történt: egy matorán repült át a laboratóriumomon, én nekivágódott a falnak a túloldalt. Páncélzata karmazsinvörös volt, de nyilvánvalóan hozzám tartozott – értem ez alatt azt, hogy ő is az árnyékpiócák ajándékának egyik haszonélvezője volt. Gorast követte őt, szokásos dühödt/pszichózisos állapotában.
A padlón fekvő összenyomorodott kupac, mint kiderült, Vultraz volt, egy matorán, aki már az árnyék oldalára való átállás előtt is Gorast szolgálatában állt. Egy távoli felderítő küldetés alkalmával felfedezte a legendás Karda Nuiba, az univerzum magjába vezető bejáratot. Ez volt a jó hír. A rossz pedig az, hogy úgy határozott, megtartja ezt a tudást magának, nyilván azt gondolva, hogy majd valamiképp saját hasznára fordíthatja. Így is történt, ha azt „haszonnak” lehet nevezni, hogy Gorast jól összeverte.
Amint megkaparintotta az információt, Gorast informálta Teridaxot (aki az idő tájt éppen a rég esedékes fürdőjét intézte Voya Nui alatt). Válasza kiszámítható volt: azonnali hatállyal Karda Nuiba kell utaznunk, leigáznunk, és biztosítanunk, hogy egy av-matorán se jelenthessen fenyegetést. Nem kételkedett benne, hogy a Nuva Toa egy idő után végül meg fog ott jelenni… egyértelmű volt, hogy mit kívánt, ha ez megtörténik. Icarax persze úgy hitte, hogy követelései az őrültség, sőt a Testvériség elárulásának a határát súrolták, és ezért visszautasította az utazást. Végül Antroz feladta az ösztökélést.
- Majd akkor hívjuk, ha össze kell törnie valakit – mondta csapatvezérünk. – Egyébként meg megleszünk nélküle is.
Karda Nui – hogy is tudnám megfogni pompáját, csodálatosságát, a merő szépségét? Miképp lehetne a leghívebben jellemeznem első ránézésre való kinézetét? Nem könnyű, de hadd próbáljam meg.
Bazi nagy barlang. Van benne egy mocsár.
Legalább a matorán-vadászat egy űzhető sport volt, és ez le is kötötte Vampraht. Gorast, Bitil és Krika lejjebb indultak, hogy felkészüljenek arra az esetre, ha a Nuva Toa a mocsárban tűnik fel először, és az óta nem is láttam őket. Biztos vagyok benne, hogy jól vannak – bizonyára nincsenek olyan ostobák, hogy belemenjenek abba az egyértelműen baljóslatú vízbe.
Ami engem illet, én visszatértem az árnyékpiócák tenyésztésének feladatához az új kaptárban. Kétségeim vannak afelől, hogy a Nuva Toa valaha is meg fog jelenni – milyen épeszű lény állna ki hét Makuta ellen? Ha megteszik, akkor a dolgok igen… érdekes fordulatot vehetnek. Teridax azt mondta, vissza kell fognunk magunkat – egy Makutát arra kérni, hogy tartsa magát kordában a Toa közellétében olyan, mint egy Rahkshit kérni az asztali etikettre.
Hmmmm… mi volt az? Szavamra, mintha valami kivilágosult volna odakinn. Biztos’ elég erős lehetett, hogy egész idáig behatolt a fény. Nos, ha valami lényeges dolog történt, gyanítom, időben tudni fogok róla…