Tisztán emlékszem az első alkalomra, amikor megpillantottam az Avohkii Kanohit, más néven a Fény Maszkját. Biztosra veszem, hogy az univerzumban soha nem alkottak annál gyalázatosabb vagy undorítóbb dolgot. Ott tündökölt Teridax kezében, és még csak nem is szíveskedett olyan agyagszínű lenni, amikor nem hordták – egy frászt, az Avohkii így is arany fényben ragyogott. Bele volt zárva az egyetlen erő, amelytől mi Makuták rettegünk, és valami sokkal rosszabbnak a ki nem mondott ígérete – hogy egy nap ténylegesen létrejöhet egy Fény Toája.
Destralra is elsuttogták a szóbeszédet, miszerint Artakhán létrehoztak egy ilyen maszkot. Természetesen Kojol Makuta, amekkora bar0m volt, csak másodkézből kapta meg a hírt. Ám azon nyomban készen állt, hogy egy egész armadát vezessen a szigetre a megszerzéséért.
Teridax szerény műveletet akart, egy pár Rahkshit, nem többet. Ám Kojol, vesztére, fittyet hányt rá. Visorakból, Rahkshiből, sőt még egy pár Exo-Toából is összetoborzott egy támadóalakulatot, azzal a céllal, hogy egyetlen pusztító csapással elsöpörje a sziget védelmeit.
Nem igazán így történt. Partraszálláskor a Visorak először két óriás kígyóba futott, amik mintha kristályból lettek volna. A szokásukhoz híven teljességig magabiztos Visorakok úgy hitték, hamar elintézhetik az ilyen nagytermetű Rahikat. E helyett azonban a kígyók testén át összpontosuló nap sugarai egy szempillantás alatt felperzselték Kojol teljes első hullámát.
Kojol visszakozott a hajóival, és más megközelítés mellett döntött. A Rahkshi szerencsére kitűnő falmászó, és sikerült megvetniük karmaikat egy barátságtalanabb talajon. Míg a sziget matorán népe nem jelentett nagy veszélyt, az uralkodó – akinek neve szintén Artakha – eszközei súlyos áldozatot követeltek a Rahkshitól. Az Exo-Toa felfejlődése számára viszont időt nyertek, és miután az ő erejüket is hadrendbe állították, a sziget elesett.
Kojol minden mozdíthatót elvihetett volna az erődből – jobban tette volna. De túl sokáig tartott neki, míg partot ért, és még tovább, míg rálelt az Avohkiira (mivel az erődítmény belső tere tele volt csapdákkal), aztán még azt is állította, hogy heves hózápor jelent meg, amikor távozni próbált. Mi több, nem is lett volna szabad lábat vetnie a szigeten – az volt a lényeg, hogy a fosztogatás titokban történjen, és ne lehessen a Testvériségre kenni. (Igaz, a Visorakot és Rahkshit velünk szokás azonosítani, de ha nem jelenik meg ott egy Makuta is, le tudjuk tagadni a részvételünket a dologban).
Kojol „győzelem”-ittasan tért vissza Destralra, és a parancsok megszegése ellenére Teridax megjutalmazta, amiért megszerezte a maszkot. A minket szolgáló Hagah Toák nem mutatták jelét annak, hogy tudtak volna az ostromról, ami végeredményben azt jelentette, hogy terveink még mindig nem tudódtak ki. Úgy rémlett, ezzel véget ért a történet.
Ekkor valami szokatlan kezdett megtörténni. A déli kontinens egy távoli szegletébe küldött két Rahkshi osztagot nem láttuk többet élve. Amikor rájuk találtam, páncélzatukból csak roncsok maradtak, kraatáik pedig fekete foltként éktelenkedtek a földön. Érdekes véletlennek tűnt, hogy ugyanazok a Rahkshik voltak, akik részt vettek a fosztogatásban Artakhán.
Az Exo-Toák következtek. Az éjszaka közepén eltűntek védelmi állásaikból. A mai napig nem tudjuk, mi történhetett velük. Ekkorra már én is gyanítani kezdtem, hogy Artakha, vagy valaki, aki közel állt hozzá, bosszút akart állni rajtunk az ostromért. Ez esetben Kojol volt a következő. Teridaxot azonnal értesíteni kellett.
Így, természetesen, nem tettem semmit.
Hogy miért? Mert Kojol egy pózoló, arrogáns, ellenszenves pojáca volt. Ha valaki meg akart engem kímélni a megölésével járó bajlódásoktól, hát úgy legyen.
Persze mindet balesetként állították be. Éppen Xiára látogatott, hogy egy újfajta páncélzatevő vírust mutasson be, melyet egy fegyverbe akart beépíttetni az ottaniakkal. Vagy jobbra sikeredett a vírusa, mint azt gondolta, vagy valaki kicserélte egy másikra – ugyanis mikor kiengedték, kiderült, hogy a protoacélt ínyencfalatnak tartotta. Kojol páncélzata másodpercek alatt elpusztult. Nos, történhetnek balesetek. Ámde ez nem magyarázza meg, hogy az energiája hogy kötött ki egy magas hőmérsékleten üzemelő Vortixx kohóban, ahol teljesen megsemmisült.
A vírus dolga befejeztével menten elhalt, és azóta nem láttunk hozzá hasonlót. A Vortixx ártatlannak mondta magát, de Teridax elrendelte, hogy a sziget egy részét a földig tarolják, hogy így emlékeztesse őket az óvatosságra.
Csak később jöttem rá, mekkora marha is voltam. Egyedül Kojol tudta Artakha szigetének fellelhetőségét, és ezt a tudást ki kellett volna belőle erőszakolnom a halála előtt. Amikor a Testvériség megpróbálta azokat felkutatni, akik esetleg ismerhetik a sziget hollétét, kiderült, hogy mind elhunytak rejtélyes módokon. Artakha – már ha ő volt az – nagyon alapos munkát végzett.
Végül is nem maradt sokáig nálunk a Fényálarc. Teridax Hagah Toa osztaga be merészelt törni a destrali erődünkbe, és ellopta a maszkot! Megfizettek érte végül – juttassátok eszembe, hogy egyszer írjak majd egy keveset Roodaka sötét humorérzékéről –, ám sikerült meglógniuk a maszkkal.
Amint ez megtörtént – amint rájöttünk, hogy néhány Toa előre látta új életcélunkat –, a Tervet gyorsan működésbe kellett helyezni. Eljött az idő, hogy ledöntsük a Nagy Szellemet, Mata Nuit, és megkezdjük utunk a hatalom felé.