Bitil fedezte fel elsőnek. Mi ketten akkor épp Destralra tettünk egy látogatást, hogy kiötöljük, miként támogathatnánk Teridax Mata Nui ellen szőtt merész tervét. Ha jól emlékszem, azt diskuráltuk, milyen nagy kár, hogy a terv zöme a Kojol Makuta tettein múlik, ki Artakha területének volt megfigyelője. Kojol igen titkolózó alak volt, tudását sohasem osztotta meg senkivel, még magának Artakhának a fellelhetőségét sem. A repülő és tengeri Rahi specialistája volt; ezeket arra használta, hogy a betolakodókkal szemben védelmezze a területét, akár még velünk szemben is.
De nem kívánok eltérni a tárgytól. Bitil szokása szerint érvelt: fegyvert hajított a falba. Egy baltát akart kézbe kapni, amikor azon találta magát, képtelen mozgatni a karját. Úgy rémlett, mintha az összes izma vízzé lett volna. Kétségbeesettségéből fakadó jókedvem hamar lelohadt, mikor rádöbbentem, hogy velem is ugyanez történik.
Chirox arrébb húzta Kojol páncéljának egy részét, hogy aztán egy zöldes-fekete gomolyagot lásson kiemelkedni belőle. Aggódva mintát vett, mielőtt sietősen kijavította volna a páncélzatot. Hosszadalmas kísérletek után Chirox visszatért, hogy tájékoztasson minket az eredményekről.
- Ennyi – látott neki, feltartva kezében egy kémcsövet, benne a füsttel – maradt a testünkből. Az izmokból és szövetekből színtiszta energiává alakultunk. Nincs többé szükségünk az evésre, lélegzésre, s nem is kell az öregkor fájdalmai miatt aggodalmaskodnunk.
- Ám ez nem minden – folytatta. – Ha egy Makuta szétoszlik, úgy tudata is megszűnik, és meghal. Ez okból muszáj a páncélzatunkat védeni a károktól, melyek miatt kiszökhetne lényünk.
Biztosan kíváncsiak vagytok, hogy éreztem magam emiatt. Érdeklődően… bosszankodóan, hogy Chirox hamarabb megfejtette a helyzetet nálam… és bizonytalanul, hogy mit is jelenthet mindez ránk, Makutára nézve. Erősebbek lennénk így, hogy már nem kell a szerveink és izmaink jóllétére ügyelni? A páncélunk kilyukadásától és energiánk szétoszlásától való félelmünk tán túlságosan óvatossá tenne minket?
Teridax nem pazarolt időt aggodalmaskodásra. Elrendelte, hogy a „Nynrah szellemeket” hozzák el Destralra, hogy az új „testeinkből” való legjobb haszonhúzásra tekintettel megváltoztassák vértezetünket. További protoacél rétegekkel toldották meg őket, hiszen nem volt már fizikai alakunk, ami helyet igényelt volna bennük.
Új alakunk egyik váratlan előnyére meglehetősen fájdalmas úton derült fény (részemről, legalább is). Az erődben sétálgatva egy magányos Exo-Toával találkoztam. Amikor megpróbáltam elhaladni mellette, a robot felkapott engem, és keresztülhajított a folyosón, miközben végig egy ismerős hangon nevetett.
- Chirox? – kérdeztem, ahogy feltápászkodtam – ugyanis az ő hangját hallottam.
- Az új alakunk – jött a válasz. – Képesek vagyunk velük megszállni a robot testeket – talán az élőket is, még nem tudom. Gondolj csak bele – a tökéletes álca!
- Áh, bizonyára – feleltem. – Ismét csak rájössz, hol húzhatod meg magad jobban.
Válaszképp egy rakétát lőtt ki a páncélból, de nem volt elég gyors. Odaosontam, és leszakítottam a gép egyik karját, aztán mosolyogtam, ahogy láttam, hogy Chirox energiái kezdenek kiszivárogni a résen keresztül. Utána csak még nagyobbat vigyorogtam, amint meghallottam az elmémben az átkozódását, miközben üresen hagyott Makuta páncélzata felé lebegtette energiáját egy másik terembe.
Bevallom, átfutott az agyamon az az ötlet, hogy elpusztítom a páncélt, mielőtt odaérne. Kegyelemből, kedvességből, netán Makuta fivérem iránti valamilyen más baráti érzelemből fogtam vissza magam?
Nem, dehogy, épp ellenkezőleg. Egyszerűen annyi volt, hogy tudtam, Chirox milyen régóta bajlódik egy olyan repülő kígyó kifejlesztésével, amit pont elegendő nyálka borít ahhoz, hogy könnyedén becsúszhasson a kisebb repedésekbe, de ahhoz már nem, hogy árulkodó nyomot hagyjon maga mögött. És mihelyt visszaszállt a testébe, hatalmas örömömet leltem abban, hogy bemutattam neki a Lohrakomat, szárnyakkal, nyálkával, meg minden egyébbel…