Akármerre utazol kiterjedt univerzumunkban, nagy valószínűséggel összefutsz valakivel, aki elmondja majd, hogy Tren Krom nem több puszta mítosznál… csak egy ősrégi legenda, nem valódibb az Irnakknál, vagy a képzelet bármely más szüleményénél. Úgy mondják, lábat vetni a szigetén nem jár borzalmas következményekkel, kellemes tengerparti séta az egész. És ezeknek én mindig azt mondom: „Hogyan szeretnéd, hogy megemlékezzenek rád halálod után? Csak mert még ma el akarom tervezni.”
Ugyanis jól ismert tény mindazok számára, kik jól ismerik, hogy Tren Krom nem mese. Idősebb, mint maguk a csillagok, akkor született, amikor Mata Nuinak vagy a Makutának se híre se hamva nem volt, mindössze a végtelen, mindent körülölelő sötétség létezett. Egy születési fájdalmain átszenvedő univerzumban barangolt, s még az árnyak is rettegtek tőle. A Tren Krommal való találkozás meghívás volt az őrültségbe, vagy még az annál is rosszabba… így tehát a Testvériség engem bízott meg azzal, hogy felkutassam őt.
A találka célja nyilvánvaló volt: a Testvériség nem látta jónak őrizetlen hagyni az univerzumban egy ekkora hatalmú lényt. Meg kellett ismernünk szándékát, valamint hogy jelent-e fenyegetést a földekre, melyek felett mi őrködtünk. Így a tébolyultak félig elfeledett történeteiben kerestem útbaigazítást, mígnem elértem a sziget partjára, mely évezredek óta nem fogadott látogatókat.
A feljegyzés hiánytalanságának érdekében részleteznem kell a teljes ott töltött időmet. Az ezt olvasók épeszűségének érdekében azonban nem fogom. Visszaemlékezve is csak egy skarlátvörös összevisszaságot látok, melynek arca nem egy arc, csápjain apró, kihegyezett kampók futnak végig, szemei nem is voltak többek merő mélyedéseknél a kocsonyás koponyájában, és a hangja… óh, attól még Teridax Makuta is dallamos hangú énekesnek hangzott.
A halált vártam. Amikor Tren Krom elméje megérintett, és megláttam igazi valóját, szinte azon nyomban el akartam pusztulni… inkább azt, mintsem ilyen emlékkel élni. Ám a gondolataimban valami nyilván felkeltette az érdeklődését… nehéz elképzelnem, mi lehetett az, elnézvén, hogy Tren Krom milyen idegen minden más életformához képest. A helyett, hogy kiszorította volna belőlem a lelket, felderítette a tudatomat, mint ahogy az archívumi vakondokok élelem után szoktak turkálni. Elképesztő volt… ugyanakkor rémületes… betekintést nyertem az enyémen akkora léptékekkel túltevő elmébe, mint amennyire az én elmém tesz túl egy tűzlégyén… és éreztem, ahogy agyam sziszegő, tekergőző és nyálkát kiválasztó kígyók fészkévé válik.
Ekkor minden elsötétült.
Mikor ismét magamhoz tértem, az elhagyatott tengerparton feküdtem. Nem láttam nyomát Tren Kromnak, se a barlangnak, ahol találkoztam vele. Úgy gondoltam, hátha csak rémálmom volt, és Makuta társaim járatták a bolondját velem… aztán rádöbbentem, hogy ez nem így van. Ekkor vált világossá minden… tudtam, hogy működik az univerzum, és, amennyire képes voltam felfogni, azt is, hogy miért működik.
Még valami mást is tudtam már: hogy Teridax Makutának a Nagy Szellem, Mata Nui ledöntéséről szóló álma nem csak kitaláció volt. Lehetséges volt. Működhetett. Az én tudásom jelentette a töltényt abba a fegyverbe, mely egykor Teridax kezébe került, s mely fegyverrel egy nap elnyerhetjük magunknak az univerzumot.