A háború véget ért.
Nem mintha én szemtanúja lettem volna a Testvériség hada és a jöttment Hat Királyság Szövetsége közötti végső, nagyszabású harcnak. Dehogy is – Miserix tábornokát illette meg a támadás vezetésének méltósága, majd az összes dicsőség. Engem meg egy másik, nő Makutát, Gorastot egy végül takarítómunkába kikerekedő küldetésre küldtek Kalmah erődjébe.
Mondanom se kell, nem voltam oda a feladatért. Aki járt már a Szövetség területének északnyugati régióiban, az bizonyára tudja, hogy úgy szaglik, mint egy Kanohi Sárkány szája, és tele van szórva Rahi tetemekkel. Ez utóbbi természetesen az én hibám: amiért Kalmah nem mutatott Makutához méltó tiszteletet, úgy nem is kapott tőlem három napnál hosszabb élettartamú Rahikat.
Adjuk még ehhez hozzá Gorast társaságát, ami olyan kellemes, mint összemelegedni egy tüskés lávaangolnával. Egy szót se szólt az északra vezető úton, csak időnként sürgetett, hogy haladjak gyorsabban, amivel én rendben is voltam. Gorast ádáz harcos, de ha már kitárgyalta a csonkítás, mészárlás, öldöklés és lenyakazás témáját, egész szótlan tud lenni.
Kalmah „erődje” alig ért fel a címéhez. A Szövetség fegyverletételének híre hamar elterjedt, és a hátramaradt csapatai kirámolták a helyet. Még érkezésünk előtt elmenekültek, így egy halom kövön és törmeléken kívül nem találtunk mást. Gyors kutatgatással kiderítettük, hogy nem maradt semmi fegyver, térkép, felszerelés, vagy bármi egyéb hasznosítható dolog.
Kisvártatva Gorast egy pár kóborlóra lett figyelmes, és levadászta őket. Én megpróbáltam arrébb kotorni egy kis törmeléket, hogy le tudjak ülni. Ekkor fedeztem fel egy vésetet. Áttanulmányoztam, és kiderítettem, hogy néhány alkotásom – az általam „pengeásóknak” elkeresztelt Rahi vadak – felülkerekedett az esélyein és életben maradt. Mi több, Kalmah valami igen különöset tudott meg róluk. Ha elég pengeásó gyűlik össze, akkor minden irányba ásni kezdenek. Alagútjaik elsőre véletlenszerűnek tűnnek – két hosszú, hajlított járat fut északra és délre, közéjük pedig kisebbek ékelődnek –, mintha folyamatosan egyazon mintázat ismétlődne. Kalmah viszont rájött, hogy koránt sem voltak véletlenszerűek, mint ahogy azt minden bolond is meglátná. A pengeásók ugyanis egy térképet szerkesztettek.
De… minek a térképét?
E kérdés a mai napig gyötör. Az alagutak alakja semelyik általam ismert földterületre nem hasonlít. Egyszer egy rabul ejtett, Fordítómaszkot viselő Toát is rávettem, hogy próbáljon meg kommunikálni az ásókkal, de eredménytelenül. Úgy fest, a pengeásók nem tudják, miért építik ebben a mintázatban a járataikat, csak hogy muszáj nekik.
Biztos voltam, és máig az vagyok, hogy ez jelent valamit… meglehet, hogy valami szörnyűségeset. Ám a rejtély túllépi még a Testvériség talányfejtő képességét is… és noha a Makutáknak nem ajánlatos beismerniük félelmüket, én bevallom, hogy emlékeim a vésetről kísértik az álmaimat.