Én, a Mutran Makuta, lepihenek most Karda Nui-beli barlangomban, hogy kőbe véssem eme feljegyzést. A fortyogó katlanok belsejében alakjukat felvevő árnyékpiócák örömteli látványa tárul közben szemeim elé. Az univerzum mag inváziója hibamentesen halad, legújabb teremtményeim sötétséget és megrontást terjesztenek, és általánosságban is élvezem, hogy élek.
Asszisztensem, Vican, szorgosan gyömöszöli vissza egyik kudarcot vallott kísérletemet a rekeszébe. Általában mindegyik ilyen „balesettől” mihamarabb megszabadulok… ám ezt a sziszegő, harapós, és felettébb mérgező teremtményem inkább Chiroxnak ajándékozom majd.
Ah, Chirox… nem lehetett több mint 100 évezrede, hogy jó barátok voltunk, és együtt hoztuk létre az újabb és jobb Rahikat a matorán nép megsegítésére.
A Miserix nevű Makuta, a Testvériség legelső vezére uralkodott akkor. A destrali erődöt, ahol minden Makuta tartózkodott még csak épphogy felépítettük. Tisztán emlékszek, hogy egy bizonyos napon én meg Chirox asztalunk felett hajlongva próbáltunk valami hasznot találni Spiriah egyik kísérletében.
- Túl sok a lába. – dörmögött Chirox. – Na és ezek a fogak…
- Szétszedjük és kezdjük az elejéről? – kérdeztem. – Vagy simán zárjuk be egy szobába Spiriahval?
Miserix pont ekkor lépett be hozzánk. Rápillantott az asztalon vonagló izére, és undorodva horkantott. Azután ránk nézett.
- Lenne egy feladatunk. – közölte. – A Xia nevű sziget lakosai nagyobb fizetséget követelnek, mint amekkorát a legtöbb matorán város meg tud fizetni. Kérem, hogy az egyikőtök menjen el oda Icarax Makutával és a segédjével, Pridakkal, és magyarázzátok el az ottaniaknak az együttműködés szükségességét.
Miután elment, mi ketten Rahit dobtunk, hogy eldöntsük, melyikünk menjen. Sajnálatos módon mivel két feje volt, vésni meg nem véstek rá, eltartott egy kis ideig, még választani tudtunk.
A küldetés természetesen sikerrel járt. Napokig tartó egyezkedések után Icarax elvesztette a türelmét. Majd, miután már eltakarították a romokat, a xiaiak készségesen teljesítették a kérésünket. Pridakot szó szerint le kellett rángatnunk a szigetről, annyira megfogták őt a lehetőségek, amiket benne látott.
Már majdnem elértük Destralt, amikor észrevettem, hogy kísérleti kedvencemet, az én gondolkodó kövemet elhagytam.
- Biztos ottmaradt a sziget közepén, ahol a gyártelepeket látogattuk. – mondtam. – Nyugtalanító… ugyanis sohasem utazom nélküle, bár… zűrös is tud lenni.
- És mi lenne a gond? – morogta Icarax. – Csak egy kő.
- Való igaz. – feleltem. – Kivéve persze, ha elkezdi felfalni Xia népét, és hegy méretűre növekszik. Habár mekkora esélye van annak, hogy ez megtörténjen?
Tovább hajóztunk, magunk mögött hagyva a szigetnyi gyárat, a szorgalmas xiai lakosságot… és egy igen is éhes sziklát.