Brutaka keskenyre húzott szemekkel vizsgálta át a barlangot. Az őket körbevevő rovarok vörös szemei úgy hatottak, mint megannyi tébolyodott csillagkép. Hallotta, ahogy a háta mögött Vezon dúdolgat magában, mintha csak egy délutáni sétán lenne.
- Harcolunk, hogy kijussunk innen? – kérdezte Lariska, kezével a tőrje markolatán.
Brutaka válaszképpen Spiriah felé fordult.
- Oké. Te képes vagy irányítani a Rahit. Nyisd fel az utat.
- Csak egy feltétellel – mondta Spiriah. – Amint megteszem, szabad vagyok. Azonnal sarkon perdülök, kisétálok, majd elviszem a hajót – ha Takadox még meg nem tette –, és távozok. És aztán soha többé nem látlak vagy hallak titeket, vagy bárkit, aki veletek kapcsolatban áll.
- Nem kérés volt – felelt Brutaka. – Hanem parancs.
- Én Makuta vagyok. – így Spiriah. – Kegyvesztett, meglehet; az irigység és előítéletek áldozata, kétség kívül. De nem fogadok el parancsokat ilyen visszataszító, eszelős…
Brutaka kemény találatot vitt be a Makuta maszkjába, átlendítve őt a keskeny hídon. Spiriah alig tudott megkapaszkodni a kötélbe, aztán ott lógott a semmi felett.
- Azt hiszem, erre mondják azt, hogy „nincs alkuvó helyzetben” – mondta Brutaka. Aktiválta maszkerejét, és egy dimenzióátjárót nyitott meg közvetlenül Spiriah lábai alatt. – Ha azt a kaput csak egy picit is közelebb tolom hozzád, egy szilárd fényből álló lényekkel teli világban találod magad. Tudod, mit esznek arrafelé? Árnyékot. Lakoma leszel a számukra, Spiriah, de figyelmeztetlek – mindig éhesek. És amikor rágnak, nem csukják be a szájukat.
Spiriah nem mondott semmit, hanem lecsökkentette saját sűrűségét, és fellebegett, el Brutaka átjárójának közeléből. Aztán visszaszállt a hídra, és ismét szilárddá vált.
- Megteszem – mondta. – Aztán elmegyek. Ajánlom, hogy ne akarjatok megállítani.
A Makuta összpontosított, működésbe helyezve a Rahi vadak irányítására szolgáló képességét. Semmi sem történet, mindössze a rovarok mocorogtak idegesen. Pár pillanat elteltével Spiriah zavartan feladta a próbálkozást.
- Már irányítja őket egy hatalmasabb elme. Biztosan Miserix.
Brutaka a rovarok irányába bökött, akik eltorlaszolták az utat, amerre jöttek.
- Akkor úgy vélem, itt maradsz. – Lariskához fordult. – Tehát harc lesz. Te maradj itt Vezonnal. Roodaka, Spiriah és én majd vezetjük az utat.
Brutaka jelzésére ő és két nagyhatalmú társa ráeresztették erőiket a rovarokra, akik elzárták előttük a kijáratot. Ám amilyen gyorsan hullottak a karmazsin kreatúrák, éppolyan gyorsan újabbak álltak a helyükre. Sőt a hátul lévők már a hídon másztak, és egyre közeledtek Vezonhoz és Lariskához.
- Van egy tervem – mondta Roodaka, Rhotuka pörgőt idézve koronglövőjébe. Az előttük lévő rovarokra lőtte, akiket a korong ereje felismerhetetlen förtelmekké változtatott. Egy pillanat se telt el, és a többi rovar rámászott a nő támadásának szerencsétlen áldozataira. A mutáns rovarokat másodpercek alatt kivégezték, amiért különböztek fajtársaiktól.
Látván, hogy trükkje működik, Roodaka megismételte az eljárást, ezúttal a híd végét elzáró rovarokat célozva meg. Miként a mutáció hatalmába kerítette, korábbi társaik pedig lerohanták őket, az élő falon egy nyílás jelent meg. Roodaka győzedelmi bömböléssel átvezette a csapatot a hídon, be a túloldalt nyíló alagútba. Addig futottak, míg jó messzire nem kerültek a barlangtól.
- Követnek minket? – kérdezte Brutaka.
- Nem úgy látszik – válaszolt Lariska. – Talán nem szeretik elhagyni a fészküket.
- Vagy talán csak sejtik, hogy vissza kell még arra mennünk, és majd akkor akarnak felfalni – vetette fel Vezon vidáman.
- Előrébb hátha van másik kijárat – így Brutaka.
- Vagy majd hátha megszokjuk ezt a helyet – emígy Vezon. – Pár fűszőnyeg, egy kevés barlangrajz meg az ellenségeim feje a falon… egész kellemes is lehet.
- Brutaka! – kiáltott elölről Roodaka. – Azt hiszem, ezt látnod kéne.
A csapat átrohant az alagúton, és Roodaka mellé állt. Az alagút végében ácsorgott, és egy újabb hatalmas kavernába nézett. Pontosabban a barlang legnagyobb lakóját figyelte, egy óriási, sárkányszerű bestiát, mely a kőtalajhoz volt láncolva. Körülötte sokkal kisebb Rahik röpködtek, cikáztak és igyekeztek elkerülni az árnyékkezet, amely időről-időre előtört a lény mellkasából.
- Mi… a fene ez? – kérdezte Lariska.
Brutaka ámuldozva megrázta a fejét.
- Nos, kábé 40 láb magas, vörös és ezüst színű, négy lábbal, egy farokkal és csúnya természettel – és ő az, akinek a megmentésére jöttünk.
- Miserix – suttogta Spiriah.
- Rendben van, haza vihetjük – mondta Vezon. – De arra ne számítsatok, hogy eltakarítok utána.