Brutaka arrébbpakolt egy halom törmeléket, és feltápászkodott. Körülötte Spiriah és Roodaka árnyékenergiát vetettek be, hogy kiszabadítsák magukat. Vezonnak és Lariskának nyoma sem volt.
Visszapillantott a barlang immár betemetett bejárata felé. Egy pár erősebb csapás kétségkívül eltakarítaná a szikla- és kőhalmot, de akkorra Takadox már rég kereket oldott volna. Később lesz még idő elbeszélgeti vele.
- Elkaptam!
Brutaka megfordult, és meglátta, hogy Lariska a kapálózó Vezont tarja a torkánál fogva.
- Elcsíptem, amikor egy mellékalagúton próbált lelépni – mondta a Sötét Vadász.
- Nyomozzuk le az árulót – acsargott Roodaka. – Összezúzott testét a sarkam alatt akarom tudni.
- Nekünk munkánk van itt – felelt Brutaka. – Mozgásban maradunk. Mindannyian – tette hozzá, Vezonra tekintve.
Az alagút sokkal többnek bizonyult egyszerű ösvénynél. Egy végtelen földalatti kamrába nyílt, melyen egy keskeny, rostos protodermiszből álló híd nyúlt át. Odalenn a talajt irdatlan, egymással összefont elpusztult faágaknak tűnő gubanc borította. Az évszázados lávafolyamok mély járatokat vájtak a falakba. Különös repülő Rahik csüngtek a mennyezetről, hat szemük lassan pislantott a birodalmukba behatolók láttára.
- Juttassátok eszembe, ne hagyjam, hogy Krika Makuta szervezze a következő kéjutazásomat – motyogta Spiriah.
- Az egész sziget vulkanikus – mondta Brutaka. – Az éveket kisebb kitörések szórják meg, de semmi drasztikus. Tahu és Kopaka elvileg gondoskodtak erről a problémáról. Máskülönben már rég ropogósra sültünk volna.
- Se Carapar, se Takadox – mondta Vezon egyhangúan. – Ki lesz a következő? Spiriah, a Sértődött? Brutaka, a Bugris? Vezon, a Vitéz? Vagy Lariska…
A Sötét Vadász előkapott egy tőrt, és belehajította a kőbe épp Vezon lábai elé. Az őrült fél-Skakdi vigyorogva feléje fordult, és azt mondta:
- Vagy Lariska, a bölcs, csodálatos és bámulatosan öldöklő?
Brutaka vezette át a sort a hídon. A túloldalt fény áradt be egy keskeny nyíláson. A Makuta Testvériségének szimbóluma volt beleégetve az átjáró melletti kőbe. Valaki – talán Krika, talán Miserix – megjelölte az utat jó régen.
- Mit fogunk kezdeni ezzel a legendás Makutával, ha egyszer megtaláltuk? – kérdezte Roodaka. – Miből hiszed, hogy segíteni akar majd a hozzád hasonlókon?
- Miserix gyűlöli a Testvériséget, amiért ellene fordult – válaszolt Brutaka. – Akár három matoránnal meg egy Ussal rákkal is szövetkezne, ha úgy bosszút állhatna Makuta társain.
- És akkor milyen tisztet fog betölteni? – puhatolt Roodaka. – Generális? Hős? Egy jelkép, ami köré összegyűlhetnek a Testvériség ellen lázadók?
Brutaka megrázta a fejét.
- Semmi ilyen dicsőséges. Fegyver lesz belőle, mint egy Rhotuka kilövő, vagy egy szellemágyú. És mi majd egyenest a Makuták destrali erődje felé fogjuk célozni.
Roodaka mosolyra fakadt.
- És, ha tudhatom, ki lenne az a „mi”?
Brutaka visszamosolygott, mint a lakomára készülő Kavinika.
- Ejnye, ejnye… amit nem tudsz, az nem hasíthat félbe és vethet le erről a hídról.
- Hallok valamit – jelentette Lariska. – Elölről… talán egy hang… vagy a vulkán morajlása.
- Én is hallok valamit – mondta Vezon.
- Kussolj – felelt Roodaka.
- És látok is valamit – folytatta Vezon. – De mivel szemmel láthatóan nem érdekel…
- Nem is – csattant fel Roodaka.
- Személy szerint mindig is érdekfeszítőnek találtam a megjegyzéseimet és megfigyeléseimet – fecsegett tovább Vezon. – Addig nem éltél igazából, míg nem láttad a világot az őrültek szemein át. Az esetek felében én sem tudom, hogy amit látok, a valóság-e, vagy amit látni kívánok… vagy amiért könyörgök, esedezek, fohászkodok, hogy ne legyen.
- Miért is hoztuk magunkkal? – így Spiriah.
- Megtöri a monotóniát – emígy Lariska.
- Én valami sokkal kielégítőbbet akarok megtörni – sziszegett Roodaka. – Úgy hallottam, a Skakdi igen fülbemászó hangot ad ki, amikor darabokra törjük.
- De, mivel nyilvánvalóan nem érdekel titeket – folytatta Vezon, a legkisebb figyelmet sem vetve társai megjegyzéseire. – Nos, akkor nem mondom el nektek, hogy mozog a talaj. Magatoktól is rájöttök.
- Hogy mozog a…? – ismételte Brutaka. Lenézett. Mélyen alattuk az elhalt ágak összegubancolódott fonadéka valóban fészkelődni kezdett. Az ok hamar tisztázódott: nem is ágak voltak, hanem ezernyi, karmazsin színű rovar lábai, amelyek kibogozták magukat. Úgy tűnt, itt volt az idő felébredni, és már készen is álltak reggeli csemegéjükhöz.
Sokkal sebesebben, mint arra bárki is számított, minden oldalon felözönlöttek a kanyon falain. Egy pillanat alatt elzárták a híd mindkét végén lévő kijáratot. A környező sziklának nyoma veszett, maga alá temette a lábait szedő vörösség meg a több ezernyi tágra nyitott, ragadozó szem tengere.
- Nem, nem, nem – mondta Vezon, megrázva a fejét. – Túl késő bocsánatot kérnetek. Túlságosan késő már.