Brutaka megpróbálta behunyni szemeit, de semmit nem ért el vele. Elméjéből nem tudta kitörölni Tren Krom képét – a tekergő csáptengert, amely egy kocsonyás központból eredt, rajta üres sárga szempárral, melyek valahogyan megrezzenés nélkül is követni tudtak minden mozdulatot. Illetve első pillantásra ezt látta – Brutaka valamiért tudta, hogy túl sokáig bámulni Tren Kromot egyenest az őrületbe vezetne.
Az entitás úgy tűnt, mintha az idő múlásával egybenőtt volna barlangjának kőtalajával és falaival, hogy e mód a megbúvó és a búvóhely eggyé váljon. Mindenből a rothadás maró bűze áradt. Brutaka megpróbált kiszabadulni Tren Krom csápjának szorításából, mindhiába. Érezte, miként a különös szerzet az agyába próbál hatolni, ám eddig mentális képzésének hála Brutaka ellen tudott állni. De ha az is kudarcot vall, a szörnyeteg előtt fel fognak tárulni Mata Nui Rendjének titkai.
- Mily csodák születtek univerzumomban a száműzésem óta eltelt ezredekben? - mondta lágyan Tren Krom, hangja ugyanolyan visszataszító volt, mint a külseje. – Tudnom kell!
Brutaka csapatának többi tagja is vonakodva belépett a barlangba, de akkor azt kívánták, bárcsak ne tették volna. Egyedül Lariska és a kezében lévő protoacél tőr tartotta őket vissza a meneküléstől.
- Idegenként gondoltok rám… „másként”… - folytatta Tren Krom. – De én is az univerzum gyermeke vagyok, és itt jártam már jóval ti előttetek, még Mata Nui előtt is. Nem hallottátok a meséket?
- A legendák írnak egy Tren Kromról. – mondta Brutaka. – De… nyilvánvalóan nem közölnek minden részletet.
Tren Krom hahotázni kezdett. A hangtól a csapat azt kívánta, bár most azonnal rájuk szállna a halál. – Mielőtt a Nagy Szellem, Mata Nui megszületett, a Nagy Lények létrehoztak egy teljesen organikus lényt. Megtanították nekem, hogy működik az univerzum, amelyen dolgoztak, és a központjába helyeztek. És nekem ott kellett maradnom, hogy fenntartsam a meleget, a fényt, és minden erőt, mely teljessé tette alkotásukat.
Brutakának sikerült egyik karját félig-meddig kihúznia. Kis szerencsével képes lesz megfogni egy tőrt, amivel kivághatja magát a csápból…egyedül időre volt szüksége.
- És mi történt? Hogy kerültél ide?
- Az időm a kezdetektől rövidre volt szabva. – felelt Tren Krom. – Addig kellett gondoznom az univerzumot, míg Mata Nui fel nem készült a hatalom átvételére. Egyszer egy fény matorán jött oda hozzám, és közölte, hogy elérkezett a távozásom órája… egy tartálykészítő volt, de épeszűsége nem élte túl a találkánkat. Megalázkodtam sorsom előtt, csak azért, hogy a Nagy Lények ide száműzzenek, és a sziklához kössenek. – Hangját elnyomta a keserűség. – Úgy tűnt, az univerzumnak nincs szüksége két magasabb teremtésre.
- Mit… mit akarsz tőlünk? – suttogta Vezon. – Könyörgöm, nehogy azt kérdd, hogy valaki egy tükröt tartson eléd.
- Azt akarom tudni, mik zajlottak az univerzum elmúlt 100 évezredében. – válaszolt Tren Krom. – Kevesen jöttek látogatóba. Ti heten itt maradtok, és kinyerem elmétekből a szükséges tudást… sajnos megeshet, hogy már nem lesz elmétek, mikor készen leszek.
- Miért tőlünk kérded? – mondta Lariska. – Neked nyilván úgyis mindegy.
- Befognád a szád? – hörgött Carapar. – Első számú szabály: ne idegesítsd föl az óriás, csápos szörnyet! Ezt nem tanítják az Árnyékos iskolájában?
- Kussolj. – szólt vissza Lariska. – Tren Krom… az univerzumod veszélyben forog. A mi munkánk, hogy segítsünk megmenteni. Ha itt tartasz minket, akkor pont az fogja megsínyleni, aminek a létrehozásában segédkeztél.
Carapar, kezében pallosával, lassan eloldalgott. Nem figyelt rá senki – mindenki szeme Lariskára koncentrált, akit Tren Krom számos karjának egyik tartott a magasban. Mivel nem volt Brutakához hasonlóan képezve, az elméje nyitott könyv volt a lény számára. A nő felsikoltott, miként átvizsgálták egész életének emlékképeit; felsikoltott, miként betekintést nyert Tren Krom ősi agyába. Mikor végül eleresztették, Lariska összeesett a földön.
- Mutran. – mormogta magának Tren Krom. – Olyan rég volt, hogy belenéztem elméjébe… és ő az enyémbe… úgy tanulta meg, hogyan kell Mata Nuit megtámadni. Ő és a fajtája merészelt azért a hatalomért nyúlni, amelyet a sors megtagadott tőlük. Milyen… érdekes.
- Annál több. – mondta Brutaka. – Mondd meg neki, Spiriah! Mondd meg, mi fog történni, ha a Makuta sikeresen végrehajtja a tervét!
- Ha a Terv beválik… - kezdte Spiriah. Körbenézett, nem hallgatóznak-e egykori társai a közelben. – Leereszkedik az árnyék… a Makuta fogja uralni az univerzumot, akaratukat a Rahkshi hajtja végre. Mindenki, akinek hatalma fenyegetést jelent az uralmukra, meghal… és tényleg úgy értettem, hogy mindenki.
- Képtelenség. – mondta Tren Krom. Hirtelen az egész csapat agyát megszállták a csápos szörnyeteg által beléjük sugározott rémálomszerű képek, olyan látomások, melyektől még az őrült is elborzadna. – Engedélyem nélkül senki nem közelíthet meg. Velem senki nem harcolhat. Engem senki nem ölhet meg. Én örökké élek!
Brutaka mostanra már kezében tartotta tőrjét.
- Vagy talán nem. – mondta. – De lefogadom, volt egyszer egy kor, amiről azt mondtad, hogy senki nem köthetett meg… és nézd, mégis mi történt.
Tren Krom leállt gondolkodni. Brutaka belefogott a dolgába, ám ekkor észrevette Carapart a szeme sarkából. A Barraki kardját emelte, hogy lesújtson az entitásra. Túl késő volt már kiáltani, túl késő volt megállítani.
Carapar ledöfte pengéjét, és meg volt győződve, hogy meglepetésként érte ellenfelét. Ekkor váratlanul egy harmadik szem jelent meg Tren Kromon, amely egyenesen Caraparra meredt. A Barraki lecsapás közepében állt meg. Energiasugár vágott ki a szemből, fényével fürösztve őt. A következő pillanatban Carapar apró töredékekre hullott, mintha kristályból lett volna. Semmi nem maradt belőle, csak egy csillogó porkupac a sziklás földön.
- Világra segítettem egy rend uralta világot. – suttogta Tren Krom. – De mit láttam a nőstény agyában… az őrület és félelem univerzumává változtattátok. Nem érdemes már megmenteni. De ti és a fajtátok pont ilyen világot érdemeltek.
Tren Krom a csapat felé taszította Brutakát. Spiriah mágneses erejét használta, hogy elkapja, mielőtt a falnak csapódott volna. A csápok ekkor visszahúzódtak, és körbefonták magukat Tren Krom testének közepén.
- Menjetek! – mondta a lény. – Szökjetek meg börtönömből… vigyétek az emlékeiteket és terveiteket… mert az elmétekben megbúvó borzalmak már így is rosszabbak mindennél, amivel én büntethetnélek. Sorsotoknak ítéllek – annak az életnek, amelyet a fajtátok hozott az univerzumba.
Senki nem találta alkalmasnak az időt veszekedni vele. Összeszedték Brutakát és Lariskát, aztán kimenekültek a barlangból. Közben a szigetet körbevevő kőfalak visszahúzódtak a homokba. Egyedül Takadox maradt le, hogy visszanézzen a barlangra, ahol Carapar hunyt el. Azon tanakodott egy pillanatig, mi lehet képes véget vetni egy olyan lény életének, mely még a csillagoknál is idősebb.