Lariska Brutaka oldalán álldogált a vizet hasító hajójuk orránál. Hátuk mögött a csapat többi tagja tartotta szemmel Spiriah Makutát – nem mintha bármit is tehetnének, ha netán meg akarna szökni. Ám Brutaka számolgatott egy kicsit, és ecsetelte Spiriahnak, hány órája maradna hátra, ha a Makuta Testvérisége megtudná hollétét. Eztán biztosította Spiriaht a felől, hogy ha a hajó és a legénysége megsemmisül, a Testvériséget azonnal értesítik, hogy merre kell keresnie.
Ez persze mind csak blöff volt. Ám Spiriah életének olyan nagy részét töltötte egykori társai elől menekülve, hogy a szaladgálás és elbúvás már szinte a szokása lett. Ahogy azt Brutaka sejtette, Spiriah bekapta a csalit és meghúzta magát.
A hajó elfordult Zakaz szigetétől, és délfelé tartott. Még egy megálló volt útban, mielőtt elindulhattak volna végső célpontjuk felé. Brutaka ettől tartott a leginkább – ideje volt felfegyverezni a csapatot.
A szemük elé táruló sziget alig volt több egy kopár szikladarabnál. Nem ez volt a találka eredeti helye, de a tervek megváltoztak. Mata Nui Rendjének két tagját, Botart és a Trinuma névre hallgató három méter magas harcost egy fegyverrekesszel elküldték egy kicsiny, erdős, a főkontinenshez közel fekvő szigetre. Az Icarax nevű Makuta azonban felfigyelt rájuk, és támadásba lendült. A harc rövid volt, ám annál kegyetlenebb. Botart lekaszabolták, a Makuta mágneses ereje zúzta őt össze, és Trinuma is alig menekült el ép bőrrel. Kétségbeesve az útjába eső legelső szigeten hagyta a fegyvereket, mielőtt Daxiába vitte a szomorú hírt.
A hajó a part közelében horgonyzott le. Brutaka figyelmeztette Takadoxot és Carapart, hogy az átúszás közben figyelni fogja őket, nehogy kitaláljanak valami vicces tervet a lemerülésről és megszökésről. Vezon szólalt meg elsőnek, amikor lábat vetettek a sziklás parton.
- Van itt valami… rossz dolog. – mondta szokatlanul komoly hangon. – Amivel még az én erőim sem birkózhatnak meg.
- Neked nincsenek is erőid, nyomi. – emlékeztette durván Carapar.
- Komoly? – mondta Vezon, látszólag összezavarodva. – Hol voltam, amikor osztogatták őket? Lássuk csak… Makuta rejtekén… Voya Nuin… alagutakban… börtönben… hogy késhettem le a találkozót, ha végig ott voltam, ahol az akció is?
- Csöndet. – mondta Lariska, kivonva tőrét. – Zagyvaságodban egyvalami igaz. Valami tényleg nem stimmel ezzel a hellyel.
Brutaka közeledett, a fegyvereket hozta. Takadox egy hosszúkás, vékony pengét vett el, míg Carapar egy pallost. Roodaka egy Rhotuka kilövőre csapott le. Brutaka egy lőfegyvert nyújtott át Spiriahnak, majd hideg vigyorral figyelmeztette, hogy ne célozzon vele magára… se másra. Vezon egy lándzsát kapott, amelyet lelkesedésmentesen forgatott a kezében.
- Ez mit tud? – kérdezte.
- Semmit. – válaszolt Brutaka. – De az erőid mellett már nincs is rá szükséged, nem igaz?
Vezon szélesen mosolygott. – Igaz. – értett egyet, ismét elfeledve, hogy nincsenek is erői. Carapar dühösen morgott, és arrébb húzódott.
- Megvan, amiért idejöttünk. – mondta idegesen Takadox. – Induljunk!
- Van valami abban a barlangban, ott elől. – mondta Lariska. – Mintha lélegzést hallanék, de ez… nedves hang, mintha sáron át szívná valaki a levegőt. És van valami más is… tiszta olyan, mintha… kígyózna valami.
Spiriah hátrafelé lépett.
- Tudom, hol vagyunk. – mondta, szemei jobbra-balra cikáztak, mintha támadást várt volna. – Mutran mesélt erről a helyről, bár régebben még nem így nézett ki. El kell mennünk! El kell mennünk most azonnal!
Ám ahhoz már túl késő volt. Gigászi sziklafalak emelkedtek hirtelen ki a partvonalból, majd a sziget körül egy 60 méter magas falat alkotva elválasztották a csapatot hajójuktól.
- Döntsétek le! – parancsolta Brutaka. Ám még az ő pengéjének ereje sem bizonyult elegendőnek a kő átütéséhez.
Spiriah növesztett magának egy pár szárnyat, és megpróbált átrepülni a tetején. A fal tetejéből egy éles kődárda repült ki, és átlyukasztotta az egyik szárnyát, majd körkörös zuhanórepülésbe kezdett a talaj felé. Lariska futásnak eredt, és a faltól lábaival a magasba rugaszkodott, hogy elkapja a zuhanó Makutát.
Arra nem volt idő, hogy atlétikus mutatványát csodálják, vagy menekülni próbáljanak. Most ugyanis egy hang szólalt fel a barlangból, de ilyen hangot még egyikőjük sem hallott soha. Olyan volt, mint az éti kukacok fészkének megzavarásakor keletkező visszataszító zaj. Még Brutaka is elnyomta magában, hogy vacog.
- Látogatók. – mondta a hang. – Végre.
- Ki vagy te? – mondta Brutaka. – Te zártál be ide minket? Figyelmeztetlek, nem tudod, milyen erővel nézel szembe.
Egy óriási fogókar tört elő a barlangból, és körbetekeredett Brutakán, hogy bevonszolja. Ezt követően már szemtől szembe volt egy olyan irtózatos, olyan idegen lénnyel, hogy teljes akaraterejét bevetve tudott csak eszénél maradni.
- És most. – mondta az őt szorongató szerzet. – Most mesélj Tren Kromnak az erődről!