Három nap telt el azóta, hogy Spiriah átvette az irányítást a csapat hajója felett. Szünet nélkül haladt azóta Zakaz szigete felé, és közben minden oldalról gyilkos Zyglakkal teli csónakok vették körül. Spiriah minden ízben hajókapitányként viselkedett, társainak osztotta a parancsokat, Brutakával pedig különlegesen szigorú volt. Brutaka egy szót se szólt egész idő alatt, és nem is próbálta hátba támadni Spiriaht.
- Ha belegondolok, hogy már majdnem félni kezdünk tőle. – mondta Takadox Brutakára célozva.
- A saját nevedben beszélj. – felelt Carapar.
- Haza. – gyönyörködött Vezon. – Igaz, még sosem voltam Zakazon… s még csak nem is tartozok az őshonos fajhoz… sőt, nyilván első látásra megölnek majd… vagy még rosszabb, valami tövises növény fölé lógatnak a lábamnál fogva… de legalább otthon halok meg.
Roodaka feladta minden ahhoz fűződő reményét, hogy Brutaka cselekedni fog, és inkább Spiriahra összpontosított.
- A Testvériség az utóbbi években a krach szélére került. – győzögette. – Háborúban áll a Sötét Vadászokkal és a Toával… oly gyönge. Ha most lesújtasz rá a seregeddel, elfoglalhatod Destralt, majd az egész univerzumot. Természetesen szükséged lesz majd valakire magad mellé, aki ismeri mindegyik oldal gyengéjét.
Spiriah úgy nézett Roodakára, mintha a lábbelijére száradt kosz lenne.
- Előbb tenném fejem egy tompa balta alá, minthogy megbízzak benned, nőszemély. A neved rég egybeforrt az „árulás” szóval.
- Mindig jobb, mintha a „kudarc” szinonimája lenne. – mormogta Roodaka.
Beszélgetésüket a szárazföld felbukkanása szakította félbe a hajó bal előrészén. Zakaz szigete volt az, teljes tönkretett „pompájában”. Egy maréknyi Sötét Vadász járőrcsónakot lehetett látni a közeli vizekben. Spiriah szavára a Zyglak hajók támadásba lendültek. A meglepetés erejével három Sötét Vadász hajót azonnal a mélybe küldtek. A többit a sziget partján kötötték ki, ahol egy helybéli Skakdi banda rögvest lemészárolta az utasokat.
Spiriah felnevetett erre a látványra.
- A Skakdi azt hiszi, ismeri a kegyetlenséget. – mondta. – De a Zyglakkal még nem találkoztak. És a Makuta azt hiszi, ismeri az árulás minden színét és alakját… de hála nekem megismerik azt az árnyalatát is, amelyet el sem tudnak képzelni.
A kis armada egyre csak haladt, és a Zyglakok a tengerpart megrohamozására készülődtek. Még mindig vagy 500 yardnyira voltak tőle, amikor az egyik Zyglak csónak hirtelen rázkódni kezdett, majd elsüllyedt. Ezt egy másik, s aztán még egy követte. Nemsokára a Zyglak hajók mindenfelől merülni kezdtek, ahogy a víz felszíne alól tág lyukakat vágtak beléjük.
Takadox a korláthoz sietett. Futó pillantást vetett a közvetlenül a felszín alatt úszkáló, s Zyglak hajókat támadó lényekre. Távolról nézve kiköpött olyanok voltak, mint régi szövetségese, Ehlek. De bármik is voltak, halak módjára szelték a vizet, és a hajóknak esélyük sem volt karmaikkal szemben.
Haderejének váratlan elpusztításától megdöbbenve, Spiriah nem tudott felkészülni Brutaka támadására. Egy energiasugár a fedélzetre döntötte, egy jól irányzott rúgás odaszegezte, aztán Brutaka pengéje hozzányomódott mellvértjéhez.
- Csak rajta. – mondta ridegen Brutaka. – Használd az egyik erődet! Gondolod, hamarabb meg tudod tenni, mint hogy én felhasítom a páncélod? És szerinted meddig marad majd itt meg az energiád, hogy nincs test, amibe beleszállhatna? Vagy inkább vesselek most rögtön a vízbe?
- Hogy… ? – kezdte Spiriah.
- Hogy intéztem el a Zyglakot? – mondta Brutaka. – Egyszerű. Neked vannak barátaid; úgy nekem is. Az enyéim egy olyan vízlakó faj tagjai, akiket külön a Makuták megölésére alakítottak át alkalmazóim. Zakaz partjainak közelében élnek, és most épp a te Zyglakjaidon gyakorolják képességeiket. Jobb, ha nem nézel oda… elég rendetlen.
- Álljon meg a menet! – mondta Takadox. – Nem mintha panaszkodnék, de hogyan léptél kapcsolatba a „barátaiddal”? Egész végig a hajón voltál.
Brutaka lábra rángatta Spiriaht. Az egész óceán be volt fedve az összetört hajókkal és Zyglak tetemekkel.
- Spiriah rávette a barátait, hogy kövessenek minket. Én pedig már egészen Stelt elhagyása óta meginvitáltam valakit, szükség esetére… és itt is jön a hölgy.
A többiek megfordultak, és egy kis szkiffet vettek észre keleti irányban. Magányos vezetője egy nő volt, karcsú és jól felszerelt. Amint közelebb ért és felkapaszkodott a hajóra, Roodaka meglátta, hogy bal karja teljesen mechanikus volt. Egy pillanatra majdnem sajnálni kezdte Spiriaht.
- Ő a csapatunk utolsó tagja. – jelentette ki Brutaka. – Bánjatok vele úgy, ahogy velem is bántok… és számítsatok arra, hogy ő nálamnál sokkal rosszabban fog bánni veletek. A becses neve Lariska.