Matoro Toa csöndesen szelte a Verem fekete vizét, a Maxilos nevű robotőr pedig szorosan követte. Matoro úgy érezte, mintha a végzet árnyéka vetült volna rá, hisz ő tudta azt, amit senki más nem: hogy Maxilos mechanikus testét a gonosz Makuta szelleme szállta meg.
- Miért nem beszélsz? – kérdezte Makuta Maxilos mély hangján. – Láttunk ma halált és pusztulást, és még több elébe nézünk. Láttunk hősöket, akik gaztevőkként viselkedtek. Te magad is tettél már olyan dolgokat, amiktől még én is vonakodnék. Ünnepelnünk kéne.
- Dugulj el! – mondta Matoro. – Csak azt teszem, ami szükséges Mata Nui megmentéséhez, akinek életét te magad helyezted veszélybe.
Makuta felnevetett.
- Véld csak, amit akarsz, kicsiny Toa. De képtelen vagy beismerni, hogy mindössze egy rosszul alakuló nap, egy pillanatnyi kegyetlenség vagy egy kis dühroham választ el téged tőlem.
Makuta elúszott Matoro mellett, és befordult a tengerfenék irányába.
- Gyere velem, hadd mutassak valamit!
- Mit? – kérdezte Matoro.
- Választ egy pár kérdésedre. – felelt Makuta.
Elvezette Matorót a fekete vizek mélységeibe, ahol egy nagy hasadékot találtak az aljzaton.
- Ezt nem sokkal azután fedeztem föl, hogy átvettem az irányítást Maxilos teste felett. Ez az eredeti Verem bejárata, a börtöné, melyben egykor a Barraki és más hozzájuk hasonlóak raboskodtak. Van odalenn valami, amit szerintem látnod kellene.
- Honnan tudjam, hogy ez nem csapda? – kérdezte Matoro.
- Sehonnan. – válaszolt Makuta. – De egy magadfajta erős és bátor Toa nyilván nem fél semmitől sem. Kövess!
Makuta leúszott a nyíláson. Matoro figyelte, ahogy a karmazsin színű alak eltűnik a Verem alá. A Jég Toája előkészítette Cordak Sorozatvetőjét, és felkészült mindenre, ami odalenn történhet vele, majd követte legnagyobb ellenségét a feketeségbe.