Azt meg kell jegyeznem, hogy a lopakodás ellent mond a Toa természetének. A Toa hagyományosan fényes nappal tevékenykedik, hogy így a védett matoránok meglássák, hogyan óvjuk őket, és hogy megbízzanak bennünk. Így hát néhányunknak kényelmetlen élmény volt Odina szigetének a partjaihoz lopakodni.
Nem mintha lett volna más választásunk. Odina a Sötét Vadászok fő bázisa, melyet erősen védenek és ahová hírhedten nehéz bejutni. Még a hat Nuva Toa sem számíthatott e partvonalon a győzelemre.
Északról közeledtünk. Át akartunk kelni a hegyeken, hogy meglepetésből támadjunk az erődre. Ezen a térségen kevesebb volt az őr, mivel a természeti képződmények eleve megnehezítették az átkelést. Egy baljóslatú kék és fehér színű Sötét Vadász volt az egyetlen látható őrszem; Kegyenc, mint azt Tahu kiderítette. Mielőtt eldönthettük volna, hogy lehet a legkönnyebben legyőzni, Kopaka Nuva jégbe borította őt lépés közben.
- Most már van egy határidőnk. – viccelt Onua. – Be kell fejeznünk a küldetést a tavaszi olvadás előtt.
Pohatu vezetett minket, ahogy fölmásztunk a hegyeken. Egyikünk sem beszélt. Gondolatainkat a ránk váró feladat foglalta le – behatolni egy ellenségekkel teli, óriás erődbe, és megszerezni Artakha Pálcáját.
Lewa fölmászott egy sziklára, leugrott, és a Lebegés Maszkjának segítségével a levegőben felderítésre indult. Épp figyelmeztetni akartam, hogy meglátták, amikor egy energiaháló zuhant rá az égből, és ő belegabalyodott. Egy savas sugár követte ezt, mely épphogy elkerülte az esésben lévő Toát.
Fölnéztem. Egy szárnyas lény suhant le felénk, mellkasi kilövőjéből pedig még több energiaháló zúdult ránk. Tahu pajzsot emelt körénk, amiről a hálók lepattantak. Kopaka lefagyasztotta a lény szárnyait, majd Onua, bevetve az Erősség Maszkjának erejét, egy csapással kiütötte.
- Kettő a földön. – mosolygott Lewa. – Már csak 200 van hátra!
Senki sem nevetett.