- Ez őrültség! – suttogta Idris, ki alig bírta tartani az iramot Sarda mögött. – Megállnál egy pillanatra, hogy meghallgass?
Sarda megrázta a fejét.
- Láttad, mi történt odakint. Karzahni el… valamizte Lesovikkot, ezt bizton tudom. Nincs más lehetőségünk, mint harcolni vele, és épp azt fogjuk most tenni.
A két falubéli egyre mélyebbre úszott a barlangba. Valahol bent az eszét vesztett Karzahni lapult, minden sorstársuk rémálma. Vajon a bátorság vezette a két matoránt ellene, vagy inkább a bolondság? Ezt még Sarda sem tudta megmondani.
- El ne felejtsd a tervet! – mondta Sarda. – Megtaláltam az anyagot, amiről Lesovikk beszélt, és összecsaptam belőle egy csapdát. Rávesszük, hogy üldözzön minket, belelép a csapdába, és nyekk!
- Csak ezt remélem, neki lesz nyekk – mondta Idris –, és nem nekünk.
A barlang szájánál Lesovikk Toa még mindig a lehetséges eljövendő látomásának foglya volt. Toa csapata, amely a valóságban ezredekkel ezelőtt elpusztult, most újból feléledt a Karzahni kreálta hallucinációjában. Mind ott voltak – a Tűz, a Villámlás, a Hangok, a Vas, Kő, Gravitáció és Víz Toája, akik egysége a valaha volt legelső Toa csapat.
Elméjében sok, nehéz küzdelmekkel és nagyszerű győzelmekkel teli évezred telt el. Legutóbb egy fagytelusok ostromolta Toa hadat mentettek meg egy messzi szigeten. Egy újonc Toa, Lhikan, olyan bátorságról tett tanúbizonyságot a küzdelem során, hogy Lesovikk a felvételét rebesgette maguk közé. Miként körbenézett a csatamezőn, Lesovikk tudta, hogy minden rendjén van az ő világában.
- Ez nagy muri volt. – mondta mosolyogva Nikila Toa. – Sosem unok bele a kobakok egymásnak koccintásába. Hé, néhány fickó azt mondta, legközelebb járjuk be azt a zyglak vadászmezőt – te benne vagy?
- Naná, hogy… - kezdte Lesovikk, majd megállt. Társának szavai egy emlékezetvillanást okoztak. A szerint Nikila és a többiek meghaltak, a régen legyőzött savas felhő ölte meg őket… de várjunk, ez nem volt rendben. Nem haltak meg, életben voltak… vagy mégsem? És nem az a savfelhő okozta a vesztüket…
- Zyglak. – mondta hirtelen a Levegő Toája. – A zyglak megöltek titeket.
- Hogy mi? – kérdezte Nikila. – Azok a pancserok megöltek? Azt én is megnézném.
De Lesovikk most már maga előtt látta, olyan tisztán, mint Nikila páncélját, a háromágú szigonyát, és a Lehetőségek Maszkját. Harcba mentek, nagyon régen, de nem egy savas felhő, hanem egy horda zyglak ellen. Ő látta, hogy közelednek, de nem reagált elég gyorsan, és… és…
Mindegyik csapattársa meghalt. Mind elpusztultak.
Nikilára nézett. A lány homályossá vált, darabokra bomlott, akárcsak az elme trükk, melynek részét képezte. Segítségért könyörgött, de Lesovikk erőltetve összecsukta szemeit, és elfordult. Lehetőségét, hogy segítsen rajta, vagy bármelyikjükön, mér rég elmulasztotta.
Mikor ismét kinyitotta a szemeit, a Veremben találta magát. Eltűntek a barátai; eltűnt a jövője; és már nem maradt más a számára, csak a bosszú.