Lesovikk sikertelenül küszködött, hogy megszabaduljon Karzahni lángoló láncaiból. Karzahni mosolygó arca közben végig ott derengett fölötte.
- Ne próbálkozz ellenállni! – mondta a fogva tartó. – Senki, még a legendás Manas rákok sem voltak képesek megtörni ezt a szorítást.
- Te… nem… emlékszel rám, igaz? – mondta Lesovikk. – Nem, szerintem nem is tudnál – de már többször is összefutottunk. Sok, sok ezer évvel ezelőtt volt. Azért mentem a birodalmadba, hogy kiszabadítsam a barátaimat, akiket egy őrült Turaga küldött oda. A Manas rákjaid elzavartak, de mindig visszatértem… és mindig kudarcot vallottam. Mire sikerült átcsusszannom az őreid között, a barátaimat már elküldték valahova máshová, de nem tudtam, hova.
Karzahni nevetett.
- Akkor a kudarc nem új a számodra, Toa. Megnyugodhatsz, mert a mai napi vereséged nem fog váratlanul érni.
- Ő nem egy csődtömeg! – kiáltotta Sarda. – Már – már emlékszem! Emlékszem, hogy Lesovikk megvédte az otthonunkat a Rahi vadaktól, és minden mástól, ami fenyegetett minket… emlékszek, amikor ő és csapata elmentek, és nem tértek vissza… addig nem, amíg én mindig ott voltam. Ő nem egy csődtömeg – sosem volt az – ő egy hős!
Lesovikk fölnézett a matoránra. Már nagyon, nagyon régen volt, hogy valaki „hősnek” nevezte őt. A szó energialöketként hatott rá. Lesovikk, bevetve minden megmaradt erejét, megfeszítette az izmait, és elpattintotta Karzahni láncát.
- Lehetetlen. – suttogta Karzahni. – Téged lebírtak… legyőztek… elbódítottak.
- Valóban elbódultam. – mondta a talpra álló Lesovikk. – És el is ámultam azon, hogy a te kis fémgyűrűid képesek fogva tartani egy Toát.
Volt valami a veterán harcos szemeiben, amitől még a nagy erejű Karzahni is elbizonytalanodott. Lesovikk, kimerülten és legyengülten, még mindig állt, harcra kész fegyverében a kezében, készenlétben.
- És most, te avas Rahi ebédmaradék. – mondta a Levegő Toája. – Próbáljuk ezt meg megint!