Én, és Toa társaim egy kicsiny kamrában álltunk, vártuk azt, aki elvezet majd következő, és állítólag legveszélyesebb küldetésünkre. Időtöltésként átkutattuk fegyvereinket és páncélzatunkat károsodást keresve, és elmeséltük egymásnak kalandjainkat. Könnyedén lehetett így leplezni aggodalmainkat.
- Egy aranykristály volt. – magyarázott Onua. – Kábé akkora, mint Pohatu feje, és a levegőben lebegett – ne kérdezzétek, hogyan. Azt mondták, ne hagyjuk, hogy a földhöz érjen, és jó volt, hogy be is tartottuk.
- És miért? – kérdeztem.
- A Visorak Szíve, ez a neve. – válaszolt Pohatu. – Elgondolkodtál már, hogyan verbuválta a Makuta a hordát? Csak le kell tenni a kristályt a földre, és mind odagyűlnek köré. Nem számít, hogy hol vannak épp, vagy milyen messze. Asszem, a munkaadóink nem akarják, hogy a Testvériség egyhamar összehívja őket.
- És veled mi van, Lewa? – mondtam a Levegő Toájának. – Tahu hova küldött:
- Sehova. – rándította vállát Lewa. – Valami fura hang felküldött Mata Nuira – biztos már elmentem, mire te odaértél, Gali –, csakis azért, hogy fel-mély-ássak egy napórát, és elvigyem Metru Nuiba.
- És mit kellett vele csinálnod? – kérdezte Tahu, nem levéve szemeit a megperzselt páncéljáról. Kopaka még nála is rosszabbul festett a kitörő vulkánok elfojtása utáni küszködésüktől.
- Megfogtál. – mondta Lewa. – Azt mondták, hagyjam az Archívumban, így ott is hagytam. Jut eszembe, miután pillant-láttam a régi szigetünket, sosem fogom Bohrokra bízni a lakberendezést.
- Ideje indulni. – A lágyan kiejtett szavak egy matoránból jöttek, aki az ajtóban állt. – Hosszú út elé nézünk, és rövid az idő a megtételére.
- Hosszú út hova? – kérdezte Kopaka. – Lassacskán elegem van abból, hogy egy éhes kőpatkány módjára kell futkosnom tudatlanul.
A matorán csak mosolygott.
- Nagy megtiszteltetés ér titeket – lábat vethettek Artakha szigetén. Amint megérkezünk, a mesterem fogadni fog titeket… vagy nem… szeszélyétől függ. Meglehet, hogy évezredekben először kitárja előttetek erődje kapuját – vagy akár gondolkodás nélkül kitilthat titeket örökre.
- Jó bulinak hangzik. – mondta Pohatu. – Mikor indulunk?
A Nuva Toa körül hirtelen elhomályosodott a világ. Látásuk kitisztulásakor egy elhagyatott tengerparton álltak a matorán mellett.
- Indulni? – mondta a falubéli. – Hisz csak most jöttetek. Sok szerencsét, Toa…éljétek túl látogatásotok Artakhán!